A többek között World Press Photo-díjat és a Magyar Fotográfiai Nagydíját is elnyert Benkő Imre az egyik legnagyobb hatású ma élő magyar fotográfus, aki a kezdetektől, lassan egy negyed százada fotózza a Sziget Fesztivált. A mély humanizmusról tanúskodó, többségében fekete-fehér fotók felszíne mögött - a felszabadult pillanatokon túl - békét és feszültséget, komoly és humorral teli pillanatokat, valamint a tömegben megbúvó magányos arcokat is felfedezhetünk.
WLB: Hogyan kezdődött?
Benkő Imre: „Kell egy hét együttlét.” 1993-ben a tabáni élményekkel, a saját fiatalságom emlékeivel érkeztem ki, de akkor „csak” egy lehetőségnek gondoltam, hazudnék, ha azt mondanám, hogy előre láttam, hogy a Sziget azzá növi ki magát, amit itt ma látunk. Őszintén szólva, sokat utaztam, de a korábbi hosszú távú munkáim után, mint például az ózdi Acélváros néven ismert sorozatom, egy olyan dolgot kerestem, ami kicsit közelebb van… (nevet)
WLB: Milyen volt a "szigetvilág"? Mit talált itt, ami más volt a „polgári" világhoz képest?
Benkő Imre: A Szigeten a kezdetektől fogva más világ volt. Akkor inkább egy fiatal generációnak szólt, akik nekiugrottak a világnak. Ennek ellenére nem éreztem durvaságot, még fotósként se. Régen még sokan pogóztak, ugráltak, de akkor sem volt semmi gond - persze igyekszem én sem túl tolakodó lenni. Egyszer nézett rám valaki kicsit csúnyábban, de egy másik elkapta. Kiderült, hogy egy egyetemi hallgatóm volt, csak nem ismert fel időben… (nevet)
WLB: Aki viszont biztosan fölismeri: Gerendai Károly. Szerény becslésünk szerint nagyjából egy kezünkön meg tudnánk számolni, hogy rajta kívül ki az, aki huszonhárom éve, minden egyes Sziget Fesztivált kint tölt. Mit tapasztalt? Hogyan változtak a szigetlakók?
Benkő Imre: A változást évről évre lehetett érezni, akár a korszellemet, akár a generációkat, akár a zenei irányzatokat nézzük. Abban az időben a társadalom kicsit rocker, kicsit punkos, lepusztult, csellengő fiataljait szólította meg inkább. Aztán ez változott, ahogy egyébként az utcai fotó is. Mindez – a plázásodás, a bulvárosodás, a multik nyomulása – a budapesti életforma változását is tükrözi.
WLB: A fesztiválozók is változtak, a Sziget is profi lett. Milyen volt a program?
Benkő Imre: Az elején inkább a „klasszikus” rock műfajok voltak jelen. A másik fontos szempont, hogy régen nem volt éjszaka program. Este 11-kor irdatlan hangfalak mögött sátoroztak, zenélgettek, az egyetemi klubokban beszélgettek. Kertmozi működött, hajnalban ment a thai chi. Sokan a szabad ég alatt, a földön aludtak. Utóbbi áttételesen úgy jelent meg a képeken, mint egy csatatér.
WLB: Kapásból észreveszi az új trendeket?
Benkő Imre: Körülbelül 6-7 éve – ha itt lennének, a fotókról pontosan meg tudnám mondani, hogy mikor – láttam először profin beöltözött fesztiválozókat. Két pizsamás ausztrál srác volt. Észrevettem őket, vödrökből itták az italokat, akkor mertem őket megszólítani.
WLB: Máskor is szóba elegyedik a képeken ábrázoltakkal?
Benkő Imre: Általában az első tekintet a legőszintébb és igyekszem nem „beavatkozni”. De előfordul, hogy ott ragadok, egy csapatról több képet készítek.
WLB: Milyen a huszonharmadik?
Benkő Imre: Vannak jelenségek, helyszínek, amelyekre kíváncsi vagyok. A világ abszurd, az élet bonyolult, ezért nem megrendezett fotókat készítek, hanem dokumentarista szellemben alkotok. Itt olyan dolgokat látok, amelyeket, otthon, az íróasztalnál ülve nem tudok kitalálni. Kezdetben ilyenek voltak például az abszurd reklámok. Most itt van a Sziget dizájnja, ami helyenként a giccsre játszik rá, de megtalálhatjuk a faépítészet remek konstrukcióit is. Az egész egyre inkább olyan, mint egy elvarázsolt kastély.
WLB: Fizikailag nehéz munka itt dolgozni?
Benkő Imre: A város másik végén lakom, körülbelül 3 órám megy el utazással, de ez vesz ki a legtöbbet. Ilyenkor a nap végén iszom egy sört, de semmi több.
WLB: Hiába az őrület, a valóságból való kiszakadás igénye, Benkő Imre képei nem partyfotók.
Benkő Imre: A Sziget attól is különleges, hogy mindenki meg tudja mutatni magát, de ebben a környezetben magányra is lehet találni. A képeimen az arcok csendje van még akkor is, ha dinamika van benne.
WLB: Hogyan fotóz itt? Más látásmódot igényel a Sziget?
Benkő Imre: A fesztivál forgatagában sok a zavaró képelem, igyekszem a lényeget kiemelni és fontos a póz nélküli első pillantás elkapása.De egyébként próbálok ugyanúgy dolgozni, mint máskor. Megfigyelni, közel menni, nem pedig egy teleobjektívvel ellopni a pillanatot.
WLB: Mivel és mire rögzíti a felvételeit?
Benkő Imre: A régi Nikonomba mindig fekete-fehér filmet fűzök, hiszen ennek az absztrakciója áll hozzám legközelebb, de egy digitális gép is van nálam a színes felvételek kedvéért. Általában magammal hordom a Horizon típusú panorámagépemet is. A hamarosan megjelenő új fotóesszé albumom képei is ezzel készültek.
WLB: Bármilyen különös is a feltevés, de az itt készült képei egyben a társadalom kivetítései – és mint ilyen – kordokumentumok is.
Benkő Imre: A fotó az egyetlen, ami az adott pillanatot képes rögzíteni. Én nem grandiózus dolgokat szeretnék ábrázolni, hanem azt, ami elmúlik.
