Capriccio: a szó eredeti, a zenében használt jelentése szerint szeszélyes, csapongó, kötetlen formában írt mű. Ha ezt a 21. század nyelvére lefordítjuk, akkor leginkább talán könnyed, önfeledt, játékos és improvizatív. Vagyis olyasmi, ami mosolyra késztet, ami úgy veszi célba az érzékszerveinket, hogy mi egyáltalán nem akarunk hadakozni ellene.

Capriccio: egy lakásétterem a belváros szívében, a Palazzo Dorottya házban. Az épület már önmagában is lenyűgöző, az embernek, miután belép a hatalmas, elegáns fa kapun, az az érzése, hogy voltaképpen teleportálta magát – méghozzá egyenesesen New York-ba. Mondjuk a hetvenkettedik utca és a Central Park West találkozásánál álló, mára klasszikussá vált Dakota házba. Pompa, erő, kifinomultság és hivalkodásmentes harmónia, mindezek egyszerre jellemzik. A Jenei Tamás és Magos Zoltán fémjelezte lakásétterem pedig tökéletesen passzol ehhez a miliőhöz.

Az ajtón belépve még inkább felerősödik a New York feeling: a lakás, mintha egy penthouse és egy loft ügyes vegyítése lenne, szellős terek, eklektikusan modern, visszafogott, egyszersmind elegáns és barátságos dizájn. Csak annyira exkluzív, amennyit a környezet megkíván, és ami még a jó értelemben vett sznobság – de nevezzük inkább értő igényességnek – határain belül van. Az embernek az az érzése, hogy ha Sinatra még élne – és történetesen Budapesten –, ilyen lehetne a privát klubja, ahová sokan szeretnének bejutni, de ez egyszerre csak keveseknek adatik meg.


Ez a Capriccio egyik ereje: ez a fajta elérhető exkluzivitás. És mindezt olyan könnyed, sármos lazasággal hozza a két séf, ami igazán figyelemre méltó. Sinatra újfent – benne is ezt bírták, bírjuk leginkább. Akár még azt is mondhatnánk, hogy Costes élmény csak a kissé távolságtartó és feszengő kellékezés nélkül. Pont, ahogy a neve is ígéri: improvizatívan, játékosan és önfeledten valóban. Mindemellett pedig profi precizitással. Hiába, az igazi showbiznisz, a szórakozatásnak az a műfaja, amiben egyébként az amerikaiak utolérhetetlenek, kőkemény műfaj: ami kívülről lazának és spontánnak tűnik, a mögött rengeteg munka és végiggondoltság áll – ahogy itt is.

A Capriccio másik ereje az a fajta gasztronómiai szemlélet, amit a két ismert séf prezentál. Noha a tévéműsorokból ismerhetjük őket, lehet képünk arról a kulináris világról, amiben otthonosan mozognak és a magukénak vallanak, így, kézzelfogható közelségben azért egészen más az élmény. Emberi, póztalan és eredeti – közhelyek ugyan, de az információs zajtól zúgó világban talán mégis fontosak, mert stabil viszonyítási pontok. Újfent beigazolódik a tétel – ami nem új, tulajdonképpen évezredek óta működik, csak néha elfelejtjük –, az étel összehozza az embereket. Így lehet az, hogy a vacsora közben, majd után nemcsak a „trendi” konyhatechnológia irányzataiba kapunk bepillantást – érthetően, felhasználóbarát módon –, de igen jól eldiskurálunk azon is, hogy például milyen kiváló, sőt, kockáztassuk meg, korszakalkotó szakácskönyv jelent meg Magyarországon 1927-ben (!). Aminek egy reprint példánya, sok más, klassz szakácskönyvvel együtt megtalálható a lakásban. Ebben minden, de tényleg minden ott van, ami ma a menő és „irigyelt” világkonyha színeit, ízeit megadja. Csak elő kellene venni ezt a könyvet és nem utolsó sorban használni – nincs benne semmi faxni, műkedvelők és kezdők is érteni fogják.

Jenei Tamás és Magos Zoltán az este folyamán egy olyan ötfogásos vacsorát állított össze nekünk, ami tökéletesen passzol az épület és a lakás miliőjéhez és persze a védjegyüknek választott capriccio feelinghez. Mindvégig hozzák azt az élményt, amit nem sokkal arrébb, egy jóval nagyobb és elegánsabbnak, kozmopolitábbnak megálmodott helyen sajnos csak döcögve – ha egyáltalán sikerül.

Kacsa rilette az előétel, frissen pirított kenyérrel, kakukkfüves, vörösboros lilahagyma lekvárral és cukkínibe töltött fenyőmagos fetával. Semmi komplikáltság, semmi hivalkodás, az egész fogásra a természetes ízek kidomborítása a jellemző, ami mellé egészen jól passzol Merfelszék kékfrankos roséja.

Fácán leves eszencia következik, mellé pedig sherry – amiből egyébként a levesbe is került egy kevés, pikánsabbá téve azt. Noha messze még a tél (reméljük), de az ízvilág már azt előlegezi meg, nem harsányan, nem tolakodóan, inkább barátságosan, kézen fogva minket, hogy mutassa az utat a következő fogás felé.

Ez nem más, mint egy enyhén paradicsomos mártással és csokoládés tésztával készített vadmalac lasagne némi fahéjjal megbolondítva. Ez sem bonyolult, itt is egyszerű ízekkel operált a két séf, a csokoládé pedig inkább látványelemként van jelen az ételben, semmint, hogy külön karakter akart volna hozzáadni. Nincs is rá szüksége. A Bock Merlot harmonikus kísérője a paradicsomos, vadhúsos ízvilágnak.

A vacsora csúcspontja – bár a capricciós feelinghez talán jobban passzol a szóló kifejezés, pont, mint egy zenében – a sous vide eljárással elkészített, zsályával fűszerezetett fácánmell és a kakukkfüves, szintén sous vide-olt szarvasgerinc, amihez puliszka puding és karamellizált gesztenye és körte került a tányérra némi vajas, vörösboros mártás kísérében. Ez az ízvilág is már telet idézi, viszont annak összes melegségével, a rideg valóság mögött megbújó érzelmeivel együtt. Ez sincs túlbonyolítva. 2008-as, szűretlen Merfelsz Doppio a bor, igen jó választás.

A desszert tulajdonképpen egy könnyed levezetés, de legalábbis semmi gyomorterhelő: lassan sült, liszt nélkül készített túrótorta tokaji bor-must zselével, mellé pedig a Nobilis pincészet Kövérszőlője 2008-ból. Elegáns, európai, alighanem Sinatrának is tetszene.

Talán a fentiekből is kitűnik, hogy a Capriccio olyan hely, ahol az elegancia, a lazaság és az innovativitás olyan mércét tud megütni, ami a világ jobb helyein nagyon-nagyon jól működik. Ott nyitottak az ilyesmire. Legyünk mi is azok, mert ha elmegyünk a Capriccóba, olyan élményben lehet részünk, amit valószínűleg csak jóval drágább helyen, feszengve és személytelenebb környezetben fogunk megkapni. Itt viszont egy estére azt érezhetjük, New York eljött értünk, hogy megmutassa, mitől is tud a világ egyik legszínesebb városa lenni.