„Hálás vagyok a természetnek, hogy megérhettem a 100. életévemet” – Bálint gazdát ünnepelték a Hadik kávéházban

A kávéház korántsem volt ismeretlen Bálint Györgynek, hiszen már 70 évvel ezelőtt megfordult itt, és emlékezett rá, hogy az akkori magyar irodalom alakjai, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond nagy számmal jelen voltak. A Hadik név ráadásul azért is bír számára extra jelentéssel, mert a Kertészeti Főiskola diákjaként többek között gróf Hadik-Barkóczi Endre birtokán töltötte gyakornoksági idejét.

Nem mindennap találkozik az ember 100 évesekkel, főleg híres magyarok nem szokták megélni a matuzsálemi kort, Bálint gazda pedig az ország kedvenc kertésze, így a jegyek igen hamar elfogytak az estre, és át is kellett tenni a rendezvényt a szomszédos Szatyorba, ahonnan még a csillárról is emberek lógtak.

Bálint György július 28-án ünnepelte a kerek évfordulót, leélt tehát egy komplett évszázadot, nem akármilyen életúttal, megpróbáltatásokkal. Mégsem az ugrik be róla, hogy matuzsálem: 25 évet bátran letagadhatna, ami pedig a szellemi frissességet illeti, jó, ha tudjuk, hogy az unokája megtanította számítógépezni, így azon ír leveleket és cikkeket.

A nagyközönség leginkább a Nők Lapjából és a Magyar Televízión 1981-2009 között futott Ablak című magazinműsorból ismerheti, de honlapján még most is naprakész információkat találunk kertgondozás témakörben. Az est során az is kiderült, hogy bár a tévéműsor már vagy húsz éve megszűnt, még ma is odafordulnak hozzá a metrólépcsőn vagy a buszon, hogy kertészeti tanácsokat kérjenek. „Mellém áll az idős hölgy, és érzem rajta, hogy valamit kérdezni akar. Megszólítom, hogy tényleg szeretne valamit kérdezni? Mindig el szoktam ezt találni. Számukra fontos a válasz, még ha olyan kicsiség, hogy az ablakban lévő muskátli levelei miért sárgulnak. Ha válaszolok, sikerül szereznem neki egy jó napot” – írta körül Bálint gazda, hogyan is zajlanak az ilyen szituációk.

„Gyuri bácsival” és a könyv társszerzőjével, Banó András újságíró-szerkesztő-műsorvezetővel Juhász Anna beszélgetett, Kocsis Gergely színművész felolvasott a könyvből is, amiből kiderül, milyenek voltak a Gyöngyös melletti családi birtok mindennapjai, édesapja hogyan tartotta magát az elvhez, miszerint ha egy kisgyerek valamit nagyon szeretne, nem szabad megkapnia, illetve milyen volt felnőtt fejjel bejárni Európát egy Trabanttal, amiről az angolok azt hitték, egyedi kérésre gyártják, és ami természetesen le is robbant útközben.

Bálint György ilyen őszintén még sosem beszélt saját életéről, mint az új könyvben, noha már jelent meg önéletírása korábban, Keserédes éveim címmel. „Kicsit hasonlít ahhoz, amit a középkorban gyakoroltak a tudósjelöltek: élő békákat boncoltak föl, így ismerték meg a belső szervek működését. Ilyen boncolgatás volt számomra a történetek elmesélése, amelyeknek részese, elszenvedője voltam” – mondta Bálint gazda a könyv megírásának folyamatáról. Bánó András áprilistól júniusig, hat héten át heti három alkalommal készített vele mélyinterjúkat, ezekből állította össze a szöveget. A háromórás beszélgetések végén viszont András fáradt csak el. „>>Már mész?<< Kérdezte tőlem. Gondoltam, három óra csak elég, mégiscsak 100 éves, de sokkal jobban bírta, mint én” – emlékezett vissza András.

Bálint gazda szavait tisztelettel és nagy csendben hallgatta a közönség – lassan és olyan átéléssel mesél, hogy lehetetlen rá nem figyelni, mondataiba pedig lépten-nyomon a közönséghez intézett udvariasságokat sző. Még a tekintetéből is mindent felülíró derű árad, arcát mosolyráncok barázdálják, pedig ismert, hogy nem volt könnyű sorsa. A beszélgetésen elmondta, hogy életének legboldogabb időszaka az első 18 éve volt, születésétől a gyöngyösi gimnáziumban letett érettségiig; nagyon békés, összetartó családban nőtt fel.

„Azóta nagyon hullámzó tengeren kellett keresztülvergődni magamat, egymást követték a hullámvölgyek és a hullámhegyek. Néha úgy éreztem, abból a völgyből nem lehet már kiemelkedni, amibe a sors belesodort.” Az egyik ilyen pillanat az volt, mikor 1942-ben elvitték Erdélybe munkaszolgálatra, ami során harckocsiknak ástak 4-5 méter mély tankcsapdákat. „Nem volt könnyű feladat. Nekem azért volt könnyebb dolgom, mert jobban hozzászoktam az ásó-kapa-csákány kezeléséhez és a munkához, ha láttam, hogy valamelyik társam nehezen tud eleget tenni neki, próbáltam neki segíteni. Emiatt elfogadtak engem a társaság szószólójának, sokszor elmondhattam a véleményemet az elöljáró tiszteknek” – emlékezett vissza. Ezután Ukrajnába került, ahol taposóaknákat kellett keresniük és lőszert szállítottak – egyik sem volt veszélytelenebb a másiknál. Még a mai napig előjönnek álmaiban ezek a pillanatok. „Nem akarom Önöket untatni ezekkel az emlékekkel” – szúrta közbe ekkor. „De azt kívánom, hogy az igen tisztelt hallgatóság igen fiatal urai és hölgyei sose legyenek kénytelenek elviselni egy háború következményeit és borzalmait.”

Élete másik kritikus pontja az volt, amikor 1945 júniusában hazatérve azzal szembesült, hogy a családi gazdaságot kifosztották, letarolták, és egy fillér nélkül állt ott egymagában. (A családját egyetlen húga kivételével megölték a holokauszt során.) Az előző évből visszamaradt árvakelés learatásából szerzett pénzen vett két rossz lovat és egy tehenet, majd gazdálkodni kezdett. Groteszk fordulat, hogy a nagy nehezen összekuporgatott gazdaságot pár év múlva viszont államosították. Bánó András ehhez hozzáfűzte azt a történetet is, ami a gunskircheni koncentrációs táborból kiszabadulva történt Bálint Györggyel egy szanatóriumban. Egy magyar származású ezredestől kapott ajánlatot, hogy a többiekhez hasonlóan menjen Amerikába, de ő Kovács ezredes legnagyobb megdöbbenésére közölte, hogy vissza akar menni Magyarországra akkor is, ha nem él már senki a családjából. „Az egész könyvön végigvonul, hogy a föld, a gyöngyösi föld, a magyar föld neki egy oltáriszentség” – mondta András.

Juhász Anna kérdésére, hogy honnan volt ereje az újrakezdéshez a borzalmak után, Bálint gazda azt válaszolta: nagyon szép gyerekkora volt, és úgy gondol vissza, hogy akkor összegyűjtött annyi energiát, ami fokozatosan felhasználódott, és segített átvészelni a legnagyobb nehézségeket is. „Gyakran szoktam mondani, az ember olyan, mint egy erős hajókötél, aminek egyik vége a kikötő oszlopához, a másik a bárkához van hozzákötve. Minden megpróbáltatás alkalmával vékonyodik és vékonyodik, a végére olyan lesz, mint egy cérnaszál, aztán elszakad, és megtörténik a természet törvénye, az emberi élet véget ér. Elő vagyok készülve erre. Hálás vagyok a természetnek, hogy megérhettem a 100. életévemet is, és azt kívánom mindenkinek, akik hallgatnak minket, hogy békés, nyugodt életet élhessenek, egy olyat, amire reggel a tükörbe nézve visszatekintenek, azt mondhassák, nem volt felesleges”.

„Nagyon sok változatosságot kellett átélnem az életemben, ez tanított meg arra, hogy alkalmazkodni kell az adott lehetőségekhez. Azokat kell kiválasztani, ami az embereket összetartja, nem a különbözőségeket. Ez teszi lehetővé, hogy egy társadalom fejlődőképes legyen. Erre az én életemben sok példa volt, sokan el is ítéltek ezért a szemléletért, de azt hiszem, nem volt fölösleges, ami csináltam. Úgy érzem, az életem végén meg is kaptam ennek elismerését, és ezért nagyon hálás is vagyok” – válaszolta a kérdésre, hogy mi a legfontosabb, amit át akart adni a munkájával.

Mikor Juhász Anna a kedvenc növényeiről kérdezte, azt mondta: most érkeztek el a legfontosabb témához, amiről a legszívesebben beszél. Mindenkit arra biztat, hogy próbáljon valamekkora művelhető földhöz jutni, ami annyira nem nehéz egy olyan országban, ahol a megművelhető területek egyötöde parlagon hever. „Egy fél asztalnyi területen is meg lehet termelni annyi paradicsomot, amiből elegendő levest tud főzni a ház asszonya a családnak egész nyáron” – osztotta meg a közönséggel a jótanácsot.