We Love Budapest: Hogyan értékelnétek az Elefánt idei évét?
Szendrői Csaba: Meglehetősen elégedettek vagyunk, úgy érezzük, hogy a tervek szerint alakul minden. (nevet) Nehéz direkt módon válaszolni egy ennyire matekozós kérdésre. Szerintem amit akartunk, azt elértük. Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy idénre nem voltak túl nagy terveink, a most megjelent, Micsoda című dal elkészítése volt a legkonkrétabb, így elégedettek vagyunk, hisz ez megvan.
WLB: Bő másfél éve jelent meg az eddigi legszabadabb, legtöbbet kísérletező lemezetek, a Minden. Ennyi idő távlatából hogy éreztek vele kapcsolatban? Hogy fogadta a közönségetek azt, hogy ennyire sokfelé elindultatok rajta?
Sz. Cs.: Bevallom, kicsit féltünk amiatt, hogy egy ennyire kísérletező album született. Az emberek befogadókészsége nem feltétlenül egy zenekarnak az ilyen jellegű szélsőségességeire van méretezve, nem voltunk biztosak benne, hogy szeretni fogják. Főleg hogy popzenéről beszélünk, még ha ennek van egyfajta degradáló érzete is. De ettől függetlenül mi nem vagyunk az a zenekar, aki beskatulyázza magát mondjuk az undergroundba – nem feltétlenül jó szó arra, amit mi akarunk csinálni. De a legtöbben jól reagáltak rá, minket pedig elindított egy olyan úton, amit jó csinálni. A sokszínűségben a legvonzóbb számunkra a szabadság maga, hogy azt csinálunk, amit akarunk. Előtte is így volt persze, de most már különösképp az van, hogy nem érdekel minket más, csak hogy azt csináljuk amit akarunk.
WLB: Ezzel a fajta felszabadultsággal együtt járt az is, hogy megváltozott, ahogy a dalokról, a dalszerzésről gondolkodtok?
Sz. Cs.: Mindenképp. De szerintem ebbe az is belejátszik, hogy időközben megtanultunk zenélni. Mikor elkezdtük, ha nem is volt mindenki teljesen hülye a saját hangszerén, azért volt mit tanulnia. Persze ez még mindig így van igazából, a végtelenségig lehetne ezt a folyamatot folytatni, de ahogy fejlődik a gondolkodásunk a zenéről általában, úgy változik a folyamat is valamennyire. Ez például megmutatkozik abban, ahogy a dalok születnek. Például a mostani dal (Micsoda – a szerk.) úgy készült el, hogy volt előtte négy demózás: felvettük így, felvettük úgy, felénekeltem így, felénekeltem úgy, ilyen szöveggel, olyan szöveggel...
Mire stúdióba mentünk vele, már kizártunk egy csomó olyan stádiumot, ami nem lett volna elég jó saját magunk mércéje szerint. Már igyekszünk sokkal jobban kiforralni a dalokat, mielőtt felvételre kerülnek. Persze ez azért is lehetséges, mert már megtehetjük, hogy erre pénzt fordítunk, mert bármilyen szépen is hangzik, amit eddig elmondtam, azért idő és pénz kérdése, hogy emberek erre ráérjenek vagy hogy legyen a stúdióban eszközünk arra, hogy legalább egy demót fel tudjunk venni olyan szinten, hogy azzal lehessen dolgozni. Igyekszünk kihasználni a lehetőségeinket.
WLB: Volt azért, vagy el tudod képzelni, hogy lesz olyan zenei elem, amire már nemet mondtok, ami nem férne bele nálatok?
Sz. Cs.:
Az a durva, hogy igazából nem! Ami nem férne bele, az valószínűleg inkább azért nem férne bele, mert rossz. Ha valami jó, akkor az jöhet. De mondjuk egy skótdudaszólóról vagy egy pánsípos betétről nem igazán tudom elképzelni, hogy annyira tetszen mindannyiunknak, hogy megtartsuk.
(nevet)
WLB:Az új Óriás-lemez (Minden villany ég – a szerk.) kapcsán Egyedi Péter sokat beszélt arról, hogy mennyire másmilyen dalok születtek amiatt, hogy most nem az volt, hogy először megírta a szöveget és ahhoz igazították a hangszerelést, hanem fordítva. Nálatok, mint hasonlóan szövegközpontú zenekarnál hogy néz ki ez a folyamat?
Sz. Cs.: Nálunk ez vica versa van. Szerintem a Micsodánál például párhuzamosan született a kettő; lent voltunk alkotótáborozni, ahol az egyik improvizáció közepette elkezdtem énekelni egy szöveget, ami már hetven százalékban a már ismert volt, aztán azt körbeírogattam. De szerintem ez a legszerencsésebb, amikor csak így különösebb cél nélkül dzsemmelgetünk és végül a dal igazodik ahhoz a hangulathoz, amiben született.
WLB: Az Elefánt eddigi hat éve alatt már rengeteg idézhető egy- és kétsoros összegyűlt a dalszövegekből, amik sok mindenen visszaköszönnek a merchandise termékeitektől az Instagramotokig. Törekszel arra, hogy ilyeneket írj?
Sz. Cs.: Szerintem ezt így hazugság lenne kijelenteni, főleg mert ha tudatosan tudnék ilyeneket írni, csak azzal lenne tele minden dalszövegünk. Inkább arról van szó, hogy akkor érzek erősnek egy szöveget, ha van benne legalább egy-két úgymond „tételmondat”, amely akár önmagában is megállja a helyét. De valahol ironikus, hogy ezt most egy olyan dal kapcsán mondom, ami ezen a szinten igazából végig bullshitelés, de pont erről is szól, az értelem elvesztéséről. Jó, az utolsó versszak kicsit megmagyarázza a dolgokat, de azt leszámítva pont az a sorok lényege, hogy fogalmunk sincs semmiről.
WLB: Eddig azért szigorú két éves etapokban jelentkeztetek új lemezzel, a Minden pedig – ahogy már szóba került – másfél éves. Adja magát tehát a kérdés, hogy hol tartatok a következő lemez munkálataiban?
Sz. Cs.: Pont itt; az első dalnál! (nevet) Viszont ez is kicsit más lesz, mint ahogy eddig csináltuk a munkafolyamatokat: több stációban, blokkonként fogjuk elkészíteni a lemezt. Úgyhogy készül, rengeteg anyagunk van – az mondjuk mindig van –, ami alapjául szolgálhat majd az elkövetkezendő daloknak, most kezdünk majd dolgozgatni velük és hamarosan eldől, mit tartunk meg és mi hullik ki.
Mindenképp lemezben gondolkodunk, de most több dalt lehet majd előzetesen hallani. Főként azért, mert ennél a lemeznél már tényleg egy különálló kis világként gondoltunk minden dalra. Valahol ezért is hülyeség egyébként ez az egész lemezben gondolkodunk dolog, nem több mint hasznos kényszerűség. Persze ez tök jó, mi szeretjük, amikor egy zenekar albummal jön ki, az ad valami olyasmit, amiért érdemes ezt az egészet csinálni. De közben meg most már tényleg úgy gondolunk minden dalra, mint egy saját, különálló kis világra – a maga sajátos vizuális megjelenésével, hangulatával, hangszerelésével.
WLB: Az október 19-20-ai A38-as duplakoncerten mire számíthatunk majd?
Sz. Cs.: Igazából minden egyes nagyobb koncertünkre variálunk a dalokon. Áthangszereljük őket, valamit megváltoztatunk bennük, és ez most sem lesz másképp. De nyilván az új dalra hegyeződik majd ki a program, amit még koncertképessé kell tennünk valahogy. Furcsa dolog ez, mert azt gondolnád, hogy a tény, hogy elkészült azt feltételezi, hogy elég a színpadon vagy hogy így fogjuk majd játszani hosszútávon. Pedig a felvezető részt például teljesen megváltoztatjuk majd, rakunk bele egy olyan instrumentális részt, ami sokkal hosszabb, mint a felvételen, ilyenek. Ezeken a koncerteken lesz a Micsoda először élőben hallható, ez lesz az újdonság mindenki számára– magunkat is beleértve.
WLB: Hogy érzel azzal kapcsolatban, hogy az Elefánt dalszövegeire sokan versekként hivatkoznak?
Sz. Cs.: Szeretem, mert számomra ez azt jelenti, hogy önmagában is megállja a helyét. Nagyon sok magyar dalszövegről ez nem mondható el, ami nem is feltétlenül baj egyébként.
WLB: Tavaly volt ötéves a zenekar. Ha visszagondolsz a fél évtizeddel korábbi állapotokra, hogy érzed, sikerült megvalósítanotok, amiket akkor kitűztetek magatok elé? Mik a terveitek a következő öt évre?
Sz. Cs.: A zenekarra szerintem mindig az volt a jellemző, hogy nem gondolkodtunk azon, hogy mivé válhatunk, inkább az foglalkoztatott minket, hogy az adott pillanatban mit lehet tenni. Ez a mai napig így van; vannak persze egy-két éves terveink, például tudtuk előre, hogy az új dalt majd egy dupla A38-as koncerten akarjuk bemutatni, de az, hogy öt év múlva mi lesz... (elgondolkodik) az nagyon sokban múlik az elkövetkezendő mondjuk két nyáron. Ha tudjuk folytatni ezt a fajta eklektikus gondolkodást a zenéről, szerintem rengeteg minden van még ebben a zenekarban. De ez úgy jó, ha az, ami előttünk áll, az ismeretlen, mi pedig csak igyekszünk kihasználni, hogy azt csináljuk, amit szeretünk.
