Budapest jól őrzi rejtett titkait: magas kőfalak mögött, növénnyel sűrűn benőve pihent évtizedekig a város egyik legkülönlegesebb sírkertje, csak a hozzátartozók és eltökélt művészettörténészek látogatták. Nem sokon múlt, hogy nem esett az enyészet és a vandálok pusztításának áldozatául a nemzeti emlékezet egyik fontos helyszíne, a Salgótarjáni utcai zsidó temető. Az 1874-ben megnyitott temető a magyarországi zsidó emancipáció, és a Monarchia korának társadalmi, művészeti áramlatainak átfogó képét adja. Építészeti és kultúrtörténeti szempontból is kiemelkedő fontosságú, 2002 óta teljes területe műemlék. Olyan, a magyar és zsidó történelem kiemelt alakjai nyugszanak itt, mint a gyáros Weiss Manfréd, az Unicum atyja, Zwack József, de Kiss József költő vagy Fényes Adolf festő, Bacher Vilmos, Bloch Mózes rabbik vagy a Budapest egyesítését kalap alá hozó Wahrmann Mórt is itt temették el. A síremlékek tervezői között pedig a korszak legnagyobb építészeit is megtaláljuk: Lajta Bélát, Vidor Emilt, Alpár Ignácot és Hajós Alfrédot.

A temető 2016. május 1-jén a Magyar Állam tulajdonába és a Nemzeti Örökség Intézetének vagyonkezelésébe került, de a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének együttműködésével zajlik a helyreállítás és az üzemeltetés is. Elsőként a kárfelmérés és a temető útjainak járhatóvá tétele, a még megmenthető, de ingatag vagy életveszélyes síremlékek felállványozása zajlott, hogy újra balesetmentesen látogatható legyen a helyszín, a helyreállítás csak most indul. Ám a sírkert még így is megőrizte elvadult regényességét, és évtizedek óta érintetlen hangulatát. Mi a Kulturális Örökség Napjai keretében sétáltunk itt, és feledhetetlen élmény volt.

A zsidó emancipáció
Az évszázadokig zárt zsidó közösségek megnyílása, és társadalmi integrálódása a 19. század közepén indult, és emancipációjuk nagyon gyorsan, szinte fél évszázad alatt lezajlott. A zsidóság három irányzatra – neológ, ortodox és status quo ante – válása is ennek a folyamatnak a része volt, mindegyik más-más választ adott a fejlődés kihívásaira. Az emancipáció főként a nagyvárosokra volt jellemző, a modernizáció zászlóvivői sokszor épp a neológ, vagy frissen kikeresztelkedett zsidó gyökerű értelmiségi réteg volt. Közülük igen sokan itt nyugszanak a Salgótarjáni utcai temetőben.

A Kiegyezés évében, 1867-ben született meg a zsidóság emancipációjáról szóló törvény, amely csupán két mondatból állt, mégis a középkor óta létező kirekesztést szüntette meg az izraelita vallású személyekkel szemben. (Az egyenlőség ekkor még személyre szólt, a vallás egyenjogúsítására még majdnem három évtizedet várni kellett.)

A zsinagógák mellett az izraelita temetők a zsidó anyagi örökség legfontosabb és legátfogóbb emlékei, és a legtöbbjük sikeresen elkerülte a direkt pusztítást a második világháború és a szocializmus alatt is. Míg a zsinagógákat sok esetben elbontották vagy drasztikusan átalakították, a temetőkhöz nem nyúltak, csak hagyták, hogy a természet (és a vandalizmus) elvégezze a maga pusztítását.

A temetőt 1874-ben hozták létre, leválasztva a Kerepesi úti sírkertből. Fontos volt, hogy ez akkor még érintetlen földterület volt, mert zsidó temető csak olyan helyen hozható létre, ahol előtte nem temettek a földbe semmilyen más vallású halottat. Illetve arra is odafigyeltek, hogy kőfallal körbekeríthető legyen, szintén a vallási előírások miatt. A temető megnyitásával párhuzamosan, közegészségügyi okokból felszámolták a város egyéb izraelita temetőit, a Lehel útiból halottakat és síremlékeket is helyeztek át ide. 1891-ig a pesti oldal egyetlen zsidó temetője volt, aktívan az 1920-as évekig használták, addigra fogytak el a szabad helyek. Utána a Kozma utcai temető lett az elsődleges izraelita temetkezőhely, de elvétve egészen 2004-ig voltak temetések a Salgótarjáni utcában is, főleg hozzátartozók mellétemetései. Az „öröklét háza” és Lajta BélaA Salgótarjáni utcai temető bejárati kapuzatát és a szertartási épületet a pályáját Lechner Ödön mellett kezdő, de a hazai modernizmus előfutárának is tartott Lajta Béla tervezte. Lajta a funerális építészet világtörténetének egyik legjelentősebb építésze, összesen körülbelül negyvenöt síremlék kötődik a nevéhez, ebből legalább egy tucat, vagy még több az itteni temetőben áll, a pontos számról a szakirodalomban is eltérő vélemények szerepelnek.

Az építész feltehetően 1903-ban került kapcsolatba a Pesti Chevra Kadisával, a zsidó közösség temetkezési ügyeit intéző, temetőit fenntartó szervezettel, amely aztán több nagyszabású megbízással is ellátta. Az Amerikai úti szeretetházi komplexum mellett a Chevra Kadisa felkérésére látott neki a Salgótarjáni úti temető kapu- és szertartási épületének a tervezéséhez. A középkori várakat idéző kapuzatban található a gondnoki lakás, a mögötte található szertartási épület pedig valaha Lajta egyik legkülönlegesebb épülete lehetett. Mára már csak az oldalfalai állnak, és a bejáratot övező, szintén Lajta által rajzolt, egyedi tipográfiával készült feliratok márványdarabjai látszanak. Egykor a zárt, tömbszerű alapzaton fehér mázas, íves kupola nyugodott, és az egész épület különböző textúrájú és színű anyagok monumentális, de harmonikus egysége volt. Az engedélyezési tervek és a korabeli fényképek a Lajta Béla archívumban elérhetőek.

Az 1900-as évek eleje Lajta síremléktervezésének meghatározó korszaka volt, megfigyelhető, hogy hogyan alakul stílusa, a korai – még Lechnert és szecessziót követő – formavilágtól hogyan távolodik el, és találja meg a saját nyelvét a zsidó és magyar népművészet motívumainak harmonikus szintézisében és letisztultabb, geometrikus formákban. Lajta két legkülönlegesebb síremléke az Guttman család méltóságteljes oroszlánfejekkel díszített, és a Sváb család koromfekete sasok által őrzött sírja. Ez a két szimbólum, az oroszlán és a sas a temetőben több síremléken is felbukkan, de jellemző volt más zsidó temetőkben is. Az oroszlán a hűséget, hősiességet és a kitartást szimbolizálja, de kötődik a Júda és Löw családnevekhez is. A sas pedig az őrzés és éberség megtestesítője, és az Adler családevet is szimbolizálhatja.

A társadalomban lezajló emancipációs és asszimilációs folyamat a temetőben, a síremlékművészetben is éreztette hatását. A 19. század második felétől a zsidó temetők hasonlítani kezdenek a környező keresztény temetőkhöz. A hagyományos állatmotívumok mellett megjelennek a keresztény temetőkre is jellemző szimbólumok: virágfüzérek, a szerelmesek, házaspárok sírján a galambpár, az elhunyt foglalkozására utaló eszközök és a nemesi címet elnyert családoknál a címer ábrázolása is.

A legrégebbi sírkövek még a Lehel úti temetőből kerültek át, ezek a legegyszerűbb külleműek, a feliratok még csak héberül vannak, az évszám pedig a zsidó időszámítás szerint jelöli a születés és a halál dátumát. Az obeliszk szerű, sokszor már gránit vagy fekete márvány síremlékek újabbak. A temető megnyitása után egy évvel ide eltemetett első fontos közéleti szereplő, Horn Ede, aki izraelita tábori lelkészként részt vett az 1848-49-es szabadságharcban majd élete végén az első, zsidó származású országgyűlési képviselők egyike volt, már ilyen formájú síremléket kapott. Megjelennek a kétnyelvű, héber-német és később a héber-magyar feliratok. De ezzel párhuzamosan megmaradnak az erős zsidó sajátosságok, is, a vallási szimbólumok, a menóra és Dávid-csillag, lévi kancsók és kohanita kezek, a síremlékek szigorú kelet-nyugati tájolása, a héber bibliai idézetekkel a nyugati oldalon, illetve az álló sírkövek. Egy-két kivételtől eltekintve nem találunk fektetett sírlapokat itt.

Szintén gyakoriak a hagyományos zsidó jelképek közül az áldó tartású kohanita kezek megjelenései a sírköveken.

A temető talán legkülönlegesebb kegyeleti emlékei a főként a falak mentén elhelyezkedő családi mauzóleumok. A már említett, 19. századi átalakulások során az addigi vallási kötöttségek fellazultak, és a neológ zsidó temetkezésben elementáris erővel tört fel az esztétikai igény. A hagyományos kelet-nyugati tájolású, egyszerű sírköves temetkezést, ahol a sírkövön eleinte csak a nyugat felé néző héber felirat volt, ekkoriban kezdték el felváltani az új formák. 

A zsidó gazdasági elit hatalmas sírboltjai legtöbbször klasszicizáló görög, egyiptomi vagy századfordulós historizáló, esetleg szecessziós stílusban készültek. Mára ezek vannak a legrosszabb állapotban, nem egy teljesen összeomlott, a fák gyökerei szétfeszítették a falakat, másokat feltörtek, kifosztottak, megrongáltak.

A temető egyik legjobb állapotban megmaradt síremléke Weiss Manfrédé és családjáé, a leszármazottak ezt akkor is gondozták és látogatták, amikor a temető legnagyobb része elhagyatva állt.

A legnagyobb, görög panteonra emlékeztető mauzóleum az egyik leggazdagabb mágnás családé, a hatvani cukor-, és malomipart irányító Hatvany-Deutsch családé. A dinasztia talán legismertebb tagjai, Sándor, aki híres műgyűjtő volt, és Hatvany Lajos, aki többek között Ady és József Attila mecénása is volt (ő a Farkasréti temetőben nyugszik.) 

A temető felújítása és látogatása
A teljes temető területe műemléki védelem alatt áll 2002 óta, ám a tényleges helyreállítási munkák nagyjából másfél éve kezdődtek meg. Egyetemi tanárokból és diákokból álló kutatócsoportok is végeztek felméréseket, építészek, művészettörténészek, történészek foglalkoztak a helyszínnel, majd 2016 májusa óta a Nemzeti Örökség Intézetének égisze alatt indultak el a felújítások. A temető sírjai közül a virtuális nemzeti sírkert része 24 kiemelkedő sír, először ezeknek a helyreállítása zajlik 2018-ig, de tervbe van véve a temető teljes rekonstrukciója 2022-ig.

Bár a temető az 1920-as években megtelt, a vészkorszakban is temettek ide halottakat, a nyilasok áldozatai és a Dunába lőtt civilek közül is van, aki itt nyugszik. A gettóban elhunytak emlékére 2002-ben emléktáblát állítottak és kegyeleti emlékpark létesült.

Bár a temetőt ma már temetkezésre aktívan nem használják, mint nemzeti és vallási emlékhely, számos szokást illik tiszteletben tartani a meglátogatásakor. Férfiak csak fedett fővel, nők pedig letakart vállal léphetnek be, illetve a temetőből bármit elhozni, főleg saját használatra tilos. Virágok helyett a zsidó hagyománynak megfelelően legtöbbször köveket hagynak a sírokon. Ennek a szokásnak eredete bizonytalan, elképzelhető, hogy a pusztai vándorlások korából ered, amikor a sírokat kövekkel tették körbe, hogy a vadállatok ne tegyenek kárt a halottban. De az is szép magyarázat lehet, hogy amikor a pásztorok reggel kihajtották a nyájat, kövekkel számolták meg a juhokat, azaz annyi kavics volt a tarisznyájukban, ahány állat a legelőn. Este, amikor újraszámolták az juhokat, és maradt gazdátlan kő, akkor valószínűleg egy Istennek kedves lény elveszett, elragadták a vadállatok vagy elkóborolt.

Érdemes figyelni a nyitvatartás kapcsán a nagyobb zsidó ünnepekre is, mert ezek alatt értelemszerűen zárva tart a temető.