Élmény

„Ha a bennszülött jól érzi magát Budapesten, a turista is jól fogja” – interjú Saly Noémivel

Fotó : Polyák Attila / We Love Budapest
„Ha a bennszülött jól érzi magát Budapesten, a turista is jól fogja” – interjú Saly Noémivel

Mikor megkerestük Saly Noémi muzeológust, várostörténészt, a budapesti kávéháztörténet szakértőjét, sejtettük, hogy hosszú interjúnak nézünk elébe. Nagyon szeretjük gasztronómiai és várostörténeti írásait, karakán stílusát és nyitottságát, láttuk már Laborfalvi Rózának öltözve szüreten a Jókai-kertben és hallgattuk átszellemült beszámolóját Krúdy életéről. Nemcsak Budapest múltjáról, hanem jelenéről is beszélgettünk vele, és megtudtuk, Budapestben mit szeret és mit nem, kik számára a városi folklór jellegzetes figurái, és honnan is ered a pesti és budai oldal ellentéte.

We Love Budapest: Várostörténészként hogy látod, Budapest melyik korszaka volt a legizgalmasabb? 

Saly Noémi: Ha az ember egy város történetével foglalkozik, akkor mindegyik izgalmas, mert minden mindennel összefügg. Az aranykorként emlegetett időszakot nagyon kedvelem, de nemrég visszaléptem a jól bejárt századfordulós Budapestemről kicsit régebbre, az 1860-70-es évek Pest-Budájára. Hevesi Lajos Karcképek az ország városából című karcolatgyűjteményét rendeztem sajtó alá. Budapestnek az 1880-as években kezdődött nagy fejlődése nem volt előzmények nélküli, csuda érdekes volt látni, hogy az álmos, kisvárosias Buda, a teljesen falusias Óbuda és a kisléptékű, de pezsgő kereskedőváros, Pest hogyan festett az egyesülés előtt. Hevesi rendkívül szarkasztikus és jó humorú, élesszemű figura volt, nagyon szórakoztatóan írja le, milyen kofaasszonyok árultak a piacokon, milyen volt egy átjáróház. Ezek az alulnézetből mutatott városképek, ez a szemszög engem mindig is jobban érdekelt, mint a „magas történelem”.

WLB.: Pesti csodabogarak címmel könyvet is írtál a Krúdy Gyula műveiből ismert mellékszereplőkről. 

S. N.: Ők hús-vér, valóban létező alakok voltak, a városi folklór jellegzetes figurái. Az egyik nőalak, Pilisi Róza a fiatal Apponyi Albert szeretője volt, később az arisztokraták világában és az irodalmi közegben egyaránt otthonosan mozgott, ő maga is írt. Aztán ott volt az őrült népköltő, Hazafi Veray János, aki árvalányhajas kalapban rohangált a városban, a neki nem tetsző dolgokat rettenetes rigmusokban ostorozva, amelyeket cetlikre nyomtatva árusított. A Széchényi Könyvtárban egész doboznyit találni a röpcéduláiból. Könnyezve röhögtem rajtuk a kisnyomtatványtárban.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest
WLB.: Ma is vannak ilyen figurák, vagy a régi korokkal együtt ők is eltűntek? Ha vannak is, lehetetlen észrevenni őket egy ekkora városban, nem?  

S. N.: A városnak mindig is meglesznek a sajátos alakjai. Az ember mindig a saját környékének vagy útvonalainak fura figuráit ismeri, úgyhogy mindegy, hogy 800 ezres Budapestben gondolkozunk, vagy kétmilliósban. Az én gyerekkoromban ilyen volt Pesten Füttyös Gyuri. Fütyörészett, és egy összetekert újsággal csapdosta a nők fenekét a Nagykörúton. Vagy ott volt a cipőpucoló bácsi a Múzeum Kávéház előtt. Nálunk a Tabánban elsősorban a saját hajléktalanjainkat tartom számon. Van egy, aki a rakparton mászkál fel-alá a motyójával, és üvöltve szónokol. Ha nyitva van nyáron este az erkélyajtó, messziről hallom, hogy közeledik. Összefüggő mondatokban fejezi ki mindenféle tárgyban a nemtetszését, és beteríti velük a Duna-partot. Néhány évvel ezelőtt még élt István, a király, aki burger kinges papírkoronával a fején, mindenféle tollakkal és virágokkal körbepitykézve kóválygott a városban, jellegzetes ősz szakállal. Többször adtam neki pénzt, szóba is elegyedtem vele; valóban Istvánnak hívták, volt családja, de nem volt velük jóban. Aztán a piaci kofák között is vannak érdekes fejek. A Fehérvári úti piacra szoktam járni szombat délelőttönként, van ott egy tüneményes néni, aki állandóan virágkoszorút visel a fején, úgy trónol a standján, mint egy öreg réti tündér. A gombát áruló cigány asszonyokat is nagyon szeretem, ők is engem, jókat szoktunk beszélgetni. De a BKV-ellenőrök között is akadnak jellegzetes figurák: van egy hatalmas, nagydarab krapek, akit rendszeresen látok különböző vonalakon, akkora, mint egy hegyomlás. Biztos mások is ismerik. Udvarias, kedves, de azért tiszteletet parancsoló figura.

WLB.: Születésed óta, több mint 50 éve ott élsz a Döbrentei utcában. Sose fordult meg a fejedben, hogy elköltözz?

S. N.: 50? Mindjárt 61! De eszembe se jutott, hogy máshol lakjak. Édesanyám 1947-ben, éppen 70 éve költözött oda, akkor csak egy szobának volt mennyezete, a többit szétlőtték a háborúban. Olyan állapotban volt a lakás, hogy senkinek nem kellett, de az én 24 éves anyám iszonyú bátor volt, és azt mondta, marad. Azóta ott vagyunk. De vannak a házban olyan szomszédaim, akik még régebb óta ott laknak, sőt a Krisztinaváros és a Várnegyed is tele van magamfajta bennszülött polgárokkal.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest
WLB.: Gyakran emlegeted a polgárt, mint identitást, ami sokféle árnyalatot kapott a történelem során. Mit jelent ma?

S. N.: Gyerekkoromban, amikor épp a történelemórán tanultakat, a burzsoázia gaztetteit osztottam meg a családtagjaimmal a nagyapai házban – aranyszélű kistányérból majszolva nagyika zserbóját egy biedermeier fotelban – kaptam egy biztos definíciót. Ugyanis leállítottak. Tudod-e, mit jelent, hogy burzsoá? Polgár. És mi az, hogy polgár? Polgár, édesem, az összes felmenőd. Polgár az, aki hozzárak a világhoz. Ja, jó, akkor ez tök oké. Számomra azóta is ezt jelenti.

WLB.: A te családod elég sokat hozzárakott, méghozzá Budapesthez is. 

S. N.: Volt egy ükapám, aki Lánchíd építésénél volt pallér. Ács és állványozó dédapám arról híres, hogy ő tette fel az angyalt az oszlop tetejére a Hősök terén, daru nélkül. Anyai dédapám, idősebb Francsek Imre építészmérnök tervezte a városligeti Korcsolyacsarnok épületét, a fia, ifj. Francsek Imre, a nagypapám a Széchenyi fürdőt, és aztán az iráni sah főépítészeként is működött. Valóban. Én magamat is polgárként tartom számon.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest
WLB.: Ha itt teremne egy időutazógép, hová mennél vissza? 

S. N.: A saját családomba, az 1890-es évek és az I. világháború közé. Akkor voltunk a topon, akkorra már szinte mindenki a fővárosba került a rokonságból. Alkatilag is nagyon jó helyen lettem volna, mert az én bőséges bájaim előtt hevert volna Budapest összes pasija (nevet). Más kérdés, hogy nem tanulhattam volna egyetemen, és férjhez kényszerítenek.

WLB.: Tegyük fel, hogy nem feltétlenül kell női testbe visszatérned.

S. N.: Ha pasinak is visszamehetnék, az még jobb. Lehet, hogy a családi hagyományokba simulva jogásznak tanulok, mert az igazságérzetem rettentően fejlett, ezt az iskolában a tanáraim túlzásnak is tekintették. Vagy, ha lett volna hozzá tehetségem, az építészet is érdekelt volna, ebből is volt a családban is sok.

WLB.: Ezekben az időkben hol evett és kávézott volna Saly Noémi? 

S. N.: Ha Budán élek, a nagyon jó tabáni vendéglőkben – persze csak ha férfi vagyok, mert nőként szépen bevásárolok a Döbrentei téri piacon, és otthon főzök. De szívesen jártam volna fel a Kereszt térre az Albecker vendéglőbe, ott volt a legjobb hal az egész Tabánban, és én a halat nagyon szeretem. Vagy a Gellérthegy utca felénk eső végén a Libás Huberhez is ellátogattam volna, vagy a Zöldfába, a Krisztinavárosba, ami akkor egy nagyon rendes polgári vendéglő volt. A Döbrentei téren kávéztam volna az Erzsébet híd kávéházban, vagy a Philadelphiában az Alagút szájánál, ez volt a legirodalmibb, legbohémabb kávéház az 1900-as évektől kezdve.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest
WLB.: És mi a helyzet a másik oldallal?

S. N.: A pesti oldalon nagyon kedveltem volna a régi Centrált, szórakozni valószínűleg a Nagykörút zenés kávéházaiba jártam volna, vagy azokba, amelyekről Krúdy nagyon sokat ír: az Opera környéki, terézvárosi kis titkos helyekre, de oda nőként természetesen nem tehettem volna be a lábam. Na, de a „budai polgár csak akkor megy át a Barbaricumba, ha muszáj” (nevet). Most is csak akkor megyek, ha szükséges. Most persze túlzok, de a tabáni bennszülöttek mindig is, ma is azt mondják, ha átmennek egy megállót az Erzsébet-hídon, hogy „bemegyek a városba” – miközben a város közepén laknak. Mikor ez leesett kamaszként, halálra röhögtem magam rajta.

WLB.: A tősgyökeres, lokálpatrióta budaiakat talán nem véletlenül szokták gúnyolni a pestiek. 

S. N.: Nagyon érdekes, hogy ennek milyen messze nyúlnak vissza a gyökerei. 1686-ban, Buda visszavétele után a két part tökéletesen ellentétes módon fejlődött. Az ostrom után összesen ezer lélek maradt a két városban. A Tabánba a török elől menekülő szerbek települtek be, akik hozták magukkal a vörös szőlőt, a kadarkát. Innentől Buda megint a borból élt. Négy lomha évszak határozta meg a budai ember életritmusát: tavasszal „kinyitotta” a szőlőt, nyáron kapálgatta, ősszel szüretelte, télen berúgott. A pesti oldalon rossz volt a föld. Közvetlenül az ostrom után zsoldosokat, itáliai népektől német ajkúakig vagy tizenhat nemzetiséget telepítettek le itt, mindenféle kedvezménnyel, mert adófizetőkre volt szükség. Néhány kereskedő is volt köztük, akik kisírták I. Lipóttól, hogy adja vissza Pest vásártartási jogát. Onnantól kezdve lesz két, majd négy pesti nagyvásár, és Pest abból él, hogy kereskedik és szolgáltat, függetlenedik az évszakoktól. A pesti ember sík terepen rohangált, megállás nélkül pörgött, a budai ember felcammogott a hegyre, naphosszat kapált, aztán lecammogott. Ezek a sajátos ritmusok még ma is érvényesek, annak ellenére, hogy az 1884-es filoxérajárvány véget vetett a szőlészetnek és a Tabánnak is. 

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest
WLB.: A jelenre áttérve, a budapesti kávéházkultúra szakértőjeként mit gondolsz a legújabb kávézási trendekről, az újhullámos „kávéforradalomról”?

S. N.: Nagyon jó, hogy már nemcsak a borkedvelők ízlelgetik a dűlőszelektált borokat eltartott kisujjal, hanem a kávésok is ráhajtottak a minőségre. Nekem nagyon tetszik, hogy finomodik ez a világ is. Nyilván nem tudom megengedni magamnak, hogy rendszeresen méregdrága kávékat igyak, de amikor időnként találkozom velük, akkor úgy örülök, mint egy ritka bornak, amit szintén nem tudok minden nap megvenni. Nem is lenne jó, mert akkor nem örülnék neki annyira.

WLB.: És az elkoptatott kifejezés, a “gasztroforradalom” hogy cseng a füledben? 

S. N.: Egyáltalán nem baj, hogy a magyar konyháról kialakult, zsíros-cupákos-tejfölös, paprikába mártogatott képnek kezd vége lenni. A nagy zabálás képzete mögött mindig ott van a nyomor vagy az attól való rettegés. A magyar konyha is folyton a bőség képzetét akarja kelteni a világ előtt. De a fiatal séfjeink szellemesek, felnőttek a világ élvonalához. És van hova visszanyúlni: itt, a múzeumban egy csomó régi szakácskönyv között ülök, kitűnő tanúbizonyságai, hogy a magyar konyha régen is sok zöldfűszerrel főzött, érdekesebben, sokszor könnyebben, mint amit gondolunk róla. 

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest
WLB.: Hol találjuk meg Saly Noémit, ha nem a Vendéglátóipari Múzeumban ül? Melyek a kedvenc helyeid? 

S. N.: Két kedvencem a Gerlóczy kávéház és a Czakó kert, mindkettő ugyanazé az emberé, látszik, hogy lélek van bennük. Ugyanez látszik a Centrálon is. Nagyon szeretem a Tranzit Cafét is, ami ellen megnyitásakor jajgatva tiltakoztak a környékbeli nénik, de most már – több mint tíz éve – ott pletykálnak, oda viszik az unokájukat fagyizni és limonádézni. Nagyon bírom a Hold utcai piac evőhelyeit is, néha benézek, és elszabadul velem a „pokol”.  

WLB.: Budapest fejlődésével kapcsolatban szokás emlegetni, hogy szuper, hogy jönnek a turisták, és pörög a gazdaság, de ez város lakóinak ez nem feltétlenül jó – ott a klasszikus példa, a 7. kerületi bulinegyed. Mit gondolsz, hová tart a főváros?

S. N.: Normális, hogy jönnek a külföldiek, minden európai nagyvárosban ez van.  Viszont a turista csak ott érzi magát jól, ahol a bennszülött is. Ez egy nagyon fontos és szem előtt tartandó szabály. Nem turistacsalogató gigaberuházásokra van szükség, hanem arra, hogy a város általában legyen élhető. Mint mondjuk Barcelona, London, Párizs, vagy Bécs: oké, hogy ott a turista, de az első mégis a bennszülött. A város elöljáróinak a városlakók érdekeit kell szolgálniuk. 

Én legfőképpen a zajjal vagyok hadilábon. Nagy kedvenceim a dunai diszkóhajók. A vízre néz a lakásom, ez egyfelől felfoghatatlan ajándék a Jóistentől, másfelől pokoli is tud lenni – a hajók mindig akkor kanyarodnak vissza az üvöltésükkel, amikorra végre elaludnék. A másik ilyen az állandó tűzijátékozás a Duna-parton, amit nem bírok elviselni, se megérteni. Öt hónapos voltam 1956-ban, mégis rettegek a váratlan lövésektől. Nemcsak az idősek, hanem a pici babák is megriadnak ettől, az állatokról nem is beszélve. De az értelmetlen motorbőgetés se kutya. A múltkor szombat délután a Kiskörúton egy csóka egykerekezett, olyan hanggal, hogy mindenki kiesett a gatyájából. Elment, visszajött, elment, visszajött. Ezt egy nyugat-európai városban nem csinálhatná meg.

Fotó: Polyák Attila / We Love Budapest
De Budapest alapjában véve egy pozitív hely, a leggyönyörűbb város Európában. Imádok itt lakni, rajongva szeretem a városomat annak ellenére, hogy dohogok olyan dolgok miatt, amik nem tetszenek. Úgy szeretem, ahogy van – ahogy az ember a saját hülye kamaszgyerekét is úgy szereti, ahogy van. Rászól, leüvölti a fejét, ha lehetetlen dolgokat művel, de alapjában véve mindegy, mert akkor is az övé.