Meddig tart az örök nyugalom? – temetkezési szokások nyomában

Az íratlan szabály szerint mindenkit megillet a tisztességes temetkezés, legyen szó hozzátartozó nélküli hajléktalanról, köztörvényes bűnözőről vagy százéves, ismeretlen emberi csontokról. Mert igen, egy csontdarab is “ember”, és ha egy építkezésen előkerülnek ilyen maradványok, méltó körülmények között kell megadni nekik a végtisztességet. A Margit híd 2011-es felújításakor bukkantak olyan csontokra, ruhadarabokra és cipőkre a vízben, amelyek ugyanúgy lehetettek Dunába lőtt zsidókéi, mint az 1944-es robbantáskor a hídon sétáló egyszerű járókelőkéi. Az ilyenkor kötelező beazonosítási vizsgálat hosszasan el is húzódott, de az egyes testeken talált golyónyomok alapján arra jutottak, hogy a legjobb, ha Kozma utcai zsidó temetőben helyezik őket végső nyugalomra.

Ahogy az emberi testét, úgy az őket őrző temető méltóságát és háborítatlanságát is szabályok őrzik, és ez érvényes a bezárt és betelt temetőkre is. Bár ezt a történelem folyamán nem mindig vették figyelembe. Budapesten számos egykori síron zajlik vidáman az élet, vagyis konkrétan tényleg emberi csontokon mászkálunk több helyen is. A II. világháborúban bezárt albertfalvai temető helyén a '70-es évek óta a 7-es busz végállomási fordulója található, az egykori németvölgyi sírkert helyére 1967-ben a Magyar Optikai Művek létesített sportpályát, a rákoskeresztúri helyére pedig a '70-es, '80-as években lakótelep épült.

1999 óta viszont jogszabály rendelkezik a bezárt és felszámolt sírkertek további sorsáról, az áttemetésekről és a megfelelő védettségről: a Savoya Park esetében például át kellett tervezni az építkezést a hátsó részben található sírok miatt, beljebb húzták fel a kerítést. A felszámolást és az exhumálást szigorú szabályok szerint, szakképzett személyzettel végzik, ha vannak élő rokonok, akkor egy családtagnak is jelen kell lennie.

Az ember ugyan megsemmisül, de a maradványokat kegyelettel kell tárolni és szállítani akkor is, ha név és hozzátartozó nélküli sírokról van szó: ez esetben a csontok az úgynevezett csontházba kerülnek, amelyhez emlékoszlopot emelnek az új temetőben. A védetté nyilvánított, híres embert őrző és még „élő”, azaz megváltott és hozzátartozó által látogatott sírokra mindez nem vonatkozik, ezeket egy az egyben át kell szállítani az új temetőbe. A Fiumei úti sírkertben például több ezer olyan sír van, amelyek nem itt voltak eredetileg, hanem a budai temetőkből, a Németvölgyi útiról, a józsefvárosiból vagy a Váci útiból  (ami a mai Lehel téri piac helyén volt) szállították át.

A nagyon régi, több száz éves temetőket persze nehéz megtalálni, és gyakran a szomszédba települt zsidó sírkertek segítségével bukkannak rájuk; a zsidó szokásrendszer szerint (a kereszténnyel ellentétben) ugyanis a sírokat háborítatlanul kell hagyni, tilos az egymás fölé temetkezés is, így ezek a temetők jobban megőrződtek az utókornak.

Slow death – fast death

A világ legtermészetesebb dolga, hogy félünk a haláltól, ám az emberi hozzáállás koronként változott, és ez temetkezési szokásainkkal is összefüggött. Amíg rendületlenül hittünk a halál utáni életben, és az átlagéletkor sem volt a legmagasabb, a feltámadás reményében a templomhoz és szent helyekhez közeli temetők voltak a jellemzők. A felvilágosodás korától azonban megbomlott a hitbéli egység, többé nem volt egyöntetű válasz arra, mi következik a halál után. Nőttek a kételyek, és a rettegés mérséklésére tudatosan kezdték el létrehozni a nagy területű, ligetes, megnyugvásra alkalmas, pompás síremlékművészetnek teret adó temetőket, amelyek elvették a halál élét, és a végső nyughely érzetét adták. A síremlékszobrászat pompás műalkotásokat hozott létre, amelyeken az elmúlás gyakran allegorikusan, nem egyszer érzékiséget árasztó angyal vagy női alak képében jelent meg.

Ezzel ellentétben ma már katalógusból választjuk ki a sablon síremlékeket, és korántsem kerítünk akkora feneket az egésznek, mint hajdanán – pedig a vallás még inkább háttérbe szorult, és a rettegés se lett kisebb. Ennek nemcsak anyagi okai vannak; régen a nagy életesemények közé tartozott a keresztelő, az esküvő, a temetés, és akármilyen szegény is volt egy család, meg kellett adnia a módját, hiszen „visszajárt” a lélek, ha nem volt tisztességesen eltemetve a halott.

A mai közgondolkodás azonban inkább a fogyasztásról, a fiatalságkultuszról szól, és ebbe a képbe nem feltétlenül illeszkedik bele az, hogy meg is halhatunk, és az se, hogy a haldokló hozzátartozó mellett hosszú órákon át virrasszunk és fogjuk a kezét. Az ember nem lett gonoszabb és közönyösebb, viszont nem úgy szocializálódott, hogy szembesülnie kelljen a haldoklással és a gyásszal. A halál idegen dolog lett, sehol nem képezik rá a mai embert, éppen ezért úgy kell tenni, ameddig lehet, mintha nem létezne.

Ha viszont mégis meghalt valaki a családban, jellemzővé vált a gyors temetés és a megrázkódtatáson való minél hamarabbi felülemelkedés. Pedig a gyászolás régen közösségi esemény volt, ilyenkor senkit nem hagytak egyedül, mindez társadalmi elvárás is volt egyben. Persze ahogy a történelemben mindig, a főváros és vidék között ebben is különbség van. Vidéken a mai napig látni előre megváltott sírhelyeket befejezetlen dátumokkal.

Hogyan búcsúzik a mai ember?

A koporsós temetkezések óriási mértékben kezdik népszerűségüket veszteni a modern módszerekkel szemben. Ma már 30-70 az arány a hamvasztás javára, és ez már a konzervatívabb vidéken is 50-50-hez közelít a becslések szerint. A legújabb divat a szóróparcellás megoldás, mikor is közös területre szórják a hamvakat, de lehet venni kis táblát a névvel, hogy legyen, amit hátrahagyhatnak.

A különbség árban óriási: míg egy koporsós temetés félmillió forint is lehet, egy szóróparcellás búcsú 60 ezer forintba kerül. Utóbbi hátránya, hogy nincs a halottnak saját emlékhelye, ahová a hozzátartozók elzarándokolhatnak, hiszen ez lényegében egy „tömegsír”. A Fiumei úti sírkert a szép környezet miatt mégis vonzó célpont, és itt fordult elő az is, hogy egy idős hölgy a szóróparcellás temetés másnapján megjelent, és a férje hagyatékából adományozott egy porcelánkorpuszt a Kegyeleti Múzeumnak. Rendszeresen virágot hoz a kiállítási darabbá vált tárgyhoz, mert szüksége volt egy kegyhelyre, amelyet látogathat.

Tanulás és sport a temetőben

A számos híres magyar nyugalmát őrző Fiumei úti temetőt nemzeti sírkertnek is szokás hívni, pedig a híres, direkt nemzeti dísztemetőként létrehozott párizsi Père Lachaise-zal ellentétben köztemetőként indult 1847-ben. Már csak a leghátsó parcellákba lehet temetkezni, az elülső részekben csak külön állami engedéllyel, állami temetéssel; az utóbbi időszakban Mádl Ferencet, Horn Gyulát, legutóbb Kertész Imrét kísérték el ily módon utolsó útjára. A kor legnagyobb szobrászainak művei konkrét szabadtéri szoborkiállításként is értelmezhetőek, a Fiumei úti sírkert tehát nemcsak kegyeleti hely, hanem turisztikai attrakció is. (Itt egyébként november 1-jén 15 órától Lukács Sándor és Pitti Katalin részvételével tartanak halottak napi megemlékezést.) A Nemzeti Örökség Intézete látogatóközpontot is tervez ide, hasonlóan a Rákoskereszttúri Új Köztemetőben november 3-án nyíló, ’56-os tematikájú központhoz.

Papp Gábor kulturális igazgató szerint itt az idő, hogy megváltoztassuk az attitűdöt, miszerint rettegni kell a temetőktől: a Fiumei úti sírkert inkább egy park mókusokkal, ahová már bringával is be lehet jönni, kismamák babakocsit tologatnak, reggelente kocogók is feltűnnek, van, aki mogyorót, virágot szed, és volt már arra is példa, hogy piknikeztek itt (természetesen nem a sírokon, hanem a távolabbi zöldterületeken). Ez a többfunkciós parkjelleg nyugaton, például a bécsi Zentralfriedhofban megszokott. A Fiumei úti temető kihelyezett tanórákra is alkalmas, és egyre növekvő számban jönnek is ide iskolás csoportok, hiszen nemcsak irodalmi és történelmi személyiségek, hanem számos híres zenész, szobrász, építész nyugszik itt.

A jövő(nk)

A Fiumeivel együtt jelenleg 20 működő temető van Budapesten, és elnézve az új temetkezési formákat, nem valószínű, hogy olyan ütemben kell újakat nyitni, mint régen, bár a temetések száma nem csökken: temetőként naponta 5 temetés zajlik átlagban.

És mi vár ránk, ha mégis a koporsó nyugalmát választjuk a hamvasztás és a szóróparcella „föld lelkeit egyesítő” társas magánya helyett? Sajnos igaz a legenda, hogy a sok tartósítószer, műanyag származék miatt a szokásos 25 év már nem elég egy test elbomlásához, így 30-35 évig is eltarthat a folyamat. Ez persze az adott temető környezeti tényezőitől, a koporsó minőségétől is függ. Ha szerencsénk van, nem építenek a fejünk felé plázát, és nem is költöztetnek át máshova – ha pedig a dinoszauruszokból indulunk ki, akkor jó hírünk van: ha emlékünk nem is feltétlenül,  csontjaink akár az örökkévalóságig megőrződhetnek az utókornak.

A cikk elkészítésében segítséget nyújtottak a Fiumei úti sírkertet és az ott található Kegyeleti Múzeumot üzemeltető Nemzeti Örökség Intézet munkatársai.