Citrom, a magyar narancs
„Mi eeeeez?!” – kérdi felháborodottan Bástya elvtárs, amikor beleharap a citromba, az új „magyar narancsba”, ami kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk. A film egyik leghíresebb és legszatirikusabb pillanata valójában nem egy kitalált ötlet, hanem a valóságon alapult. Az 1950-es évektől a Szovjetunió nyomására próbálkoztak ugyanis citrusfélék meghonosításával Magyarországon. A II. világháború után a mezőgazdaság gyors helyreállítása ellenére a termelés és kínálat visszaesett, az alapvető élelmiszerek hiánya mindennapossá vált, nem beszélve az olyan exkluzív importgyümölcsökről, mint a banán és a citrusfélék.
Persze a citrusfélék termesztése inkább kevesebb, mint több sikerrel járt. Az első nagyobb szállítmányok 1951 tavaszán érkeztek, és elsősorban Fertődön, illetve több Balaton környéki településen ültették el őket kísérleti gazdaságokban. A Magyar Nemzet 1951. április 12-én így számolt be a citromtermelésről:
Szerdán háromezer citrusoltvány érkezett a Szovjetunióból repülőgépen a Ferihegyi repülőtérre. A fertődi kísérleti gazdaság a szovjet tapasztalatok felhasználásával hosszabb ideje eredményes kísérleteket folytat a citrusfélék – citrom, narancs, mandarin – meghonosításával. A kétéves oltványok nagy részét Fertődön, a többit Akaliban, Tihanyban, Keszthelyen és Villányban ültetik el.
Bár a kezdeti 3000 tő hamarosan megsokszorozódott, a hazai éghajlati körülmények miatt a várt sikerek elmaradtak: a növények megfáztak, elszáradtak, vagy kártevők pusztították ki őket. Noha Magyarország továbbra is főként importból biztosította déligyümölcs-szükségletét, a citrusféléket nagy becsben tartották. Jól mutatja ezt Toracz Sándor és bűntársainak az esete, akik 1956-ban több élelmiszerbolt kifosztásában is részt vettek, és a citrom- és narancsfogyasztás súlyosbító körülményként szerepelt a büntetőeljárásban:
a banda tagjai a női szálláson nagy lakomákat rendeztek, étel, ital bőven volt, a Fürj-féle vendéglőből szerezték be. Folyt az ürmös, a konyak, a palackozott bor, de volt citromuk, narancsuk, csokoládéjuk is
– írta meg a Népakarat.
Banán a pult alól
A Kádár-kori Magyarországon a banán egyszerre volt luxus, vágyott csemege, szatirikus témája a sajtónak, és kreatív alapanyaga a házi recepteknek – a mindennapok és a kulináris élvezetek része, amely a szocialista hétköznapokat színesítette. Az 1950-es években banánt is csak időszakosan, főleg télen lehetett kapni.
Leginkább pártvezetők, kiváltságosok és ismerőseik juthattak hozzá a pult alól,
a nép csak alkalomszerűen fogyaszthatta, ha még időben fülest kapott a banánszállítmányok érkezéséről. Ha pedig ez végre megtörtént, hosszú, kígyózó sorok alakultak ki a boltok előtt, miközben a pártvezetők feleségeinek taxin hozták a banánt. 1961-ben például a Népszabadság így számolt be a banánért folytatott harcról: „Otthon ma banán lesz vacsorára… Meg kell enni azt a tíz kilót, amiért vasárnap reggel megverekedtem az éjjel-nappali csemegeboltban.”
Egy 1962-es szatirikus írás a Ludas Matyiból hűen festi meg, hogyan harcoltak a vevők a szebb darabokért:
A banán, mint közismert, fürtökben terem. Azért terem fürtökben, hogy ne lehessen turkálni benne, hanem szépen le tudják törni a következőt, a vásárló szerencséjére bízva, hogy melyik kerül sorra. Éppen eltettem a két szép éretlen banánom, mikor észreveszem, hogy egy jóságos arcú hölgy figyeli a mérést. Gondoltam, biztosan valamiféle társadalmi ellenőr. Ám, alighogy elléptem a mérlegtől, a hölgy odaugrott, és öt darab banánt kért. Az én korcs banánjaim után ugyanis gyönyörű sárga gyümölcsök következtek a fürtön. Lám, csak egy kis türelem, és a siker, mint érett banán, hullik a szatyrunkba.
Előfordult, hogy a gyümölcs épp hogy túlérett (vagy inkább fagyott) volt. Szintén a Ludas Matyiban írták: „A feketére fagyott banán vonzó tulajdonsága, hogy tizenöt forintos, leszállított áron kapható, viszont a gyanútlan vevő összetéveszti az élvezhető feketére érett banánnal, és örömmel vásárolja kilószám. Aztán kissé meghökkenve tapasztalja, hogy nem jön le a héja, ami a banánnál mindenképpen szokatlan dolog, tehát meghámozza késsel, mint a karalábét és kidobálja az üszkös részeket. A vásárló ezek után érthető gyanúval kóstolgatja az »olcsó« banáncsonkokat, majd szájízére hallgatva, a maradékot is sutba dobja. Ez a banán ugyanis nem azért lett fekete, mert túlérett, hanem azért, mert túl fagyott.”
A propaganda szerint persze ilyen nem fordulhatott elő: hírül adták, hogy a sok ezer kilométerről Budapestre érkező banánt szállítás közben szalmával védték a hidegtől. A 15-18 kilogrammos, még zöld fürtöket megfelelő hőmérséklet mellett 5-6 napig érlelték, és a banán csak azután kerül az üzletekbe.
A megnövekedett keresletből és a szűkös kínálatból szinte automatikusan következett, hogy megjelentek a banánnal trükközők. A XI. kerületi Irinyi József utcai boltban például direkt celofánba csomagolták a banánt, hogy magasabb árat kérhessenek érte.
Banán-sziget a Nyugati téren
Banán-szigetnek hívták a Nyugati téren (akkori Berlini tér) lévő járdaszigetet, amely közkedvelt randevúhely volt, de nem csak az. A járdasziget közepén egy hatszögletű csemegéspavilon állt, ahol időnként lehetett banánt kapni. Az 1920-as években épült acélszerkezetet a Haas és Somogyi Gyár készítette, a tetején egy belülről megvilágított elektromos óra volt elhelyezve, az első ilyen szerkezet a fővárosban. A torony igazi modern városi szimbólum volt, Budapest világvárossá fejlődésének jelképe, amelynek a felső szintjén neonreklámok világítottak esténként. A legjobban reklámozott cég a Modiano Szivarkapapírgyár árucikkei voltak. A pavilonban lévő csemegeboltban cukorkákat, édességeket, törökmézet, árpacukrot, halvát, kandírozott gyümölcsöket és ritkán még banánt is lehetett kapni, amit kifüggesztettek, hogy már messziről is jól látható legyen. Az épületet a 60-as években bontották le, hogy parkolót építsenek a helyén.
A banán még a 70-es, 80-as években is hiánycikknek számított – 1970-ben az egy főre jutó déligyümölcs-fogyasztás csupán 6 kg volt, amibe a citrom, mandarin és narancs is beletartozott. (Összehasonlításképp: a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2011-es adatai szerint az egy főre jutó déligyümölcs-fogyasztás Magyarországon 11,7 kg volt.) 1987-ben Dévényi Tibor műsorvezető egy Peti nevű kisfiú kérését teljesítette, aki borzasztó sok banánt szeretett volna enni. Peti levelének felolvasása után a Bonyhádra szállított banán rögtön nagy sikert aratott a helyi boltban, ahol hosszú sorok kígyóztak:
Hiába ment a banán ritkaságszámba, egyre-másra megjelentek banános receptek a magazinok hasábjain. Sült banán málnamártással vagy épp csokiöntettel – ebben talán még semmi furcsaság nincs. Nem úgy, mint a banános hagymalevesben, amelyet a következőképpen ajánlottak elkészíteni a Kádár-kori kreatív receptírók:
„4 fej vöröshagymát és 4 db banánt megtisztítunk és vékony szeletekre vágjuk. A hagymát 2 dekányi forró zsiradékban üvegesre pároljuk. 1 liter húslével (amit leveskockából készítettünk) felöntjük és forraljuk. A banán karikákat a levesbe dobjuk. Sóval, borssal és fehérborral Ízesítjük. 1,5 dl tejszint 1/2 kávéskanál curry- por hozzáadásával felverünk és tálaláskor a leves tetejére tesszük. Igen ízletes, különleges, pikáns levest kapunk.” (Forrás: Fejér Megyei Hírlap, 1980. február 3., 10.)
Források:
- Kisőrsi Orsolya: Kádár-kori luxuskonyha: banán hagymával és whiskey-vel, Quibit
- György Sándor: „Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk!”, ntf
- Tóth Eszter Zsófia: Banán – a szocialista időszak áhított gyümölcse, ntf
(Borítókép: Kristek Pál – Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
