Felismered-e az utolsó mondatukról a híres regényeket? – Kvíz

Reggel szótlanul, de nyugodtan, egészségesen ébred. Felzaklatott emlékezete elcsendesedik, és a következő holdtöltéig a professzort nem háborgatja senki: sem Gestas orr nélküli gyilkosa, sem a kegyetlen Poncius Pilátus lovag, Júdea ötödik helytartója.

Apja elaludt, és Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.

Azzal, hogy átérzem, mennyire hasonlít rám ez a majdhogynem testvéries világ, hirtelen megvilágosodott bennem, milyen boldog is voltam, és vagyok még most is. És hogy végül elmondhassam, minden bevégeztetett, és hogy mégse legyek olyan egyedül, már csak egy dolgot szerettem volna, hogy jó sokan jöjjenek a kivégzésemre, és hogy láthassam, hogyan torzítja el az üvöltő arcokat a gyűlölet.

Hideg van itt a szkriptóriumban, a hüvelykujjam sajog. Abbahagyom az írást, nem tudom, kire hagyom, s már azt sem, hogy miről szólt: stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus.

A haza szóra fölpattan, mintha tényleg megoldást találtunk volna. Mintha azon mennénk haza. Jön velünk, csöndben, illemtudóan, anyánk elöl, akár egy szigorú, kedvetlen tanárnő. Mégis, amikor belépünk a lakásba, apám már ott ül a Hermes Baby előtt, amely folyamatosan zakatol, akár egy géppisztoly, veri, csépeli, és jönnek és jönnek belőle a szavak, pötyögnek a fehér papírra, egyik a másik után, szavak, melyekhez neki semmi, de semmi köze nincs, nem is volt, nem is lesz.

K. szeme megtört, de még látta, hogy a két úr szorosan az arca előtt összedugja a fejét, s az ő végvonaglását figyeli. – Akár egy kutya! – mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.

Nem éreztem féltékenységet, amiért ez a főszerep nem nekem jutott: talán azért, mert ahogy végül ott álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, szemben a fekete testtel, amely a vörös szekrény izzó mélyéből lépett felém, már tudtam, hogy önmagam előtt állok.

Az első esetben el kellett vetnünk a nem létező térbeli mozdulatlanság tudatát, és el kellett ismernünk a nem érzékelhető mozgást; a jelen esetben ugyanolyan elkerülhetetlen, hogy lemondjunk a nem létező szabadságról, és felismerjük a nem érzékelhető függőséget.

És a halál, amelyet mindig az élet legfontosabb dimenziójának tekintettem, amelyet sötétnek, vonzónak láttam, nem volt több, mint egy megrepedt és szivárgó cső, a szélben megreccsenő faág, egy vállfáról lecsúszó kabát, mely a padlóra esik.

A helyek, amelyeket ismertünk, nem csak a térbeli világ részei, ahová a könnyebbség kedvéért helyezzük őket. Vékony metszetet jelentenek csupán azoknak az összefolyó benyomásoknak a sokaságában, amelyek akkori életünket adták; egy kép emléke nem más, mint egy bizonyos pillanat miatti bánat; és a házak, az utak és a fasorok, fájdalom, éppoly illékonyak, mint az évek.