A gödi Duna-part közelében járunk, amikor szokatlan hang üti meg a fülünket: a Huzella-kert szomszédságában lévő épületből ütemes kopácsolás hallatszik, az ajtók mögött pedig egy tökéletesen felszerelt kovácsműhelyt találunk. Odabent két fáradt, de lelkes srác dolgozik, 6 órás workshopra érkeztek, kést szeretnének készíteni, mivel egyikük szakács. Kormosodó falak közt, a tűz fényében zengenek az üllők. Aztán elsötétül az ajtókeret és feltűnik benne a műhelyt működtető Tatár András, aki pont olyan, ahogy elképzelünk egy régi kovácsmestert: hatalmas, kicsit kormos és nagyon jókedvű.
Kisebb eszközöket, mondjuk, egy medált, díszt akár nők, gyerekek is el tudnak készíteni, a nagyobb darabokhoz azért nem árt, ha 140 kiló az ember, de nem lehet mindent erőből megoldani. Nem úgy működik, hogy csapkodjuk a vasat, aztán lesz, ami lesz
– kezdi a gödi közösségi kovácsműhely tulajdonosa.
Hasonló műhelyek Angliában, Hollandiában és a skandináv országokban már gyakoribbak, a gödi azonban még egészen friss, alig egy hónapja nyílt. Egyelőre kétféle, három- és hatórás foglalkozásra érkezhetünk. András figyel arra, hogy mindenkinek legyen sikerélménye, senki se hagyja el üres kézzel a műhelyt. Arra azért ne számítsunk, hogy egy alkalom után valyriai acélkarddal távozunk: elsőre 3-4 óra alatt egy papírvágó kést vagy medált tudunk készíteni, aztán jöhetnek az összetettebb tárgyak, például egy kovácsoltvas rózsa.
Ami elsőre több óráig tartó feladat, az nekem 10 perc. Ez egy szakma, évekig tart, amíg az ember profi lesz benne
– meséli András. Mobilozni nem tudunk, a kalapálás ritmusa, a lobogó tűz és az, hogy munka közben folyamatosan figyelni kell az acélt, nagyon könnyen belehúz a teljes koncentrációba. A tudásig persze rögös az út: az egyik résztvevő éppen készülő darabja például a szemünk láttára hevült túl és égett el a tűzben.
Semmi baj, ezt most eldobjuk, kezdjük újra
– mondja András a legnagyobb türelemmel. Neki sem indult zökkenőmentesen a pályája. A szülei mindenképpen gimnáziumba szánták, így került a szegedi piaristákhoz. Tanulni azonban nem szeretett. Szerencsére volt egy jó osztályfőnöke, aki meglátta benne a jövőbeli sikeres szakembert, így került a gödi piarista szakképző intézménybe, ahol szerkezetlakatos-mestervizsgát tett. Színes egyéniség, mivel ezután még elvégezte Szegeden a Hittudományi Főiskolát, így teológusdiplomája is van. Andrásnak a jelenlegi (gödi) helyszín és műhely a gyökereit, az iskolaéveit is jelenti, később, a szakképző intézmény megszűnése után azt a műhelyt vette át, ahol tanult. Sokáig duális képzésben fogadott szakképzős diákokat, nála tanultak a fiatal lakatosok.
Tavaly úgy gondolta, hogy váltania kell. Egy építkezési vállalkozása is van, és egyre inkább azt érezte, elfáradt: nem a munkától, az emberektől. Sokszor azt látta, hogy a tanulók sem érdeklődtek úgy, ahogy a szakma megérdemelte volna, az építkezéseken pedig sokan kellő szaktudás, alázat nélkül láttak neki a feladatoknak. Fordított a modellen: most azok jönnek hozzá, akik tényleg lelkesek és kíváncsiak a mesterségre.
Tovább akarom vinni azt a tudást, örömöt, amit nekem okoz ez a munka – meséli. – Mindig szerettem alkotni, büszke lenni arra, amit megcsináltam, szeretem, hogy még az unokám is láthatja majd, amit készítettem.
„Addig üsd, amíg…” – hogy dolgozik a kovács?
Abból, ami a műhelyben elsőre csak füstnek, parázsnak és izzásnak tűnik, lassanként egy látványos folyamat bontakozik ki. Régen emberi erővel működtették, ma már elektromos a fújtató, ez tartja életben a szénnel és koksszal fűtött tüzet a kemencében.
A vas valójában a periódusos rendszer egyik eleme, a kovács azonban különböző ötvözetek formájában dolgozik vele, ezeket hívjuk acélnak. A mester az anyag színe alapján látja, mikor formálható: nagyjából 1070 fokon sárgán izzik a fém, ekkor lehet a legkönnyebben megmunkálni. Innen meglepően gyorsan visszahűl 600 fokosra, amikor már nem szabad tovább ütni, mert elrepedhet a készülő tárgy. Jó mondás tehát, hogy „addig üsd a vasat, amíg meleg!”, csak éppen nem vasat ütünk, hanem acélt, és nem meleg, hanem iszonyatosan forró.
A fémmegmunkálásnak egyébként több formája létezik. A kovácsolás során a felhevített anyagot ütéssel és nyomással formálják, öntéskor ezzel szemben az olvadt fémet előre elkészített formába töltik. Az öntöttvas jellemzően ridegebb és ütésre, hajlításra érzékenyebb, ugyanakkor részletgazdag formák alakíthatók ki belőle és nagyobb sorozatok készítésére is alkalmas. A kovácsoltvas és -acél anyagok szívósabbak, jobban alakíthatók, ami szerszámkészítésnél igencsak jól jön, egy igazán jó régi kovács a saját szerszámait is maga készítette.
„A tüzet nem kell bemutatni” – flow-ban dolgozni
Na de miért is próbáljunk ki egy olyan szakmát, ami egyre ritkább? Tatár mesternek erre is van válasza:
Az emberi pszichének alapvető igénye, hogy olyannal foglalkozzon – mindegy, hogy horgászat vagy horgolás –, amiben bele tud kerülni a flow-érzésbe. Szerintem a tüzet nem kell bemutatni. Hogyha meggyújtunk egy tábortüzet, a járókelők is odaállnak köré, vonzza az embert, vonzza a tekintetet. Kovácsként megtapasztalhatjuk, ahogy születik belőle valami.
András szerencsés ember: imádja, amit csinál, és tökéletesen ki tud teljesedni benne. Széles tenyeréből finom műszaki rajzok születnek, fantáziával, formaérzékkel végzi a feladatát. Azt mondja, azért tud a munkájában igazán jó lenni, mert még megtanulta azokat az alapokat, amelyek az önállósághoz kellenek:
Nem az oktatói kapacitás hiányzik, hanem az alapvető alázat hunyt ki a legtöbb emberből. Sokszor hallok olyan véleményt, hogy minek tanuljam meg, majd megnézem az interneten. A tudásodat nem a zsebedből húzod elő, az vagy, ami a fejedben van. Legyenek meg az alapok, akkor lehet strukturális véleményed bármiről. A kreativitás, a művészet, ami ebből születik, megint egy másik szint.
András tapasztalatból beszél, sokat jelentett neki, hogy a legjobbaktól tanulhatott. Az egyik legfontosabb mestere Bencsik Kálmán volt, neki köszönheti, hogy már diákként dolgozhatott a Országház kandelábereinek restaurálásánál, ami máig az egyik olyan munkája, amire büszke. András különösen nagyra tartja a régi díszműkovácsok, Fazola Henrik vagy Jungfer Gyula alkotásait, munkáik ma is a szakma legmagasabb színvonalát képviselik.
A gépek ma már a fémmegmunkálás jelentős részét átvették, de András szerint éppen a kézi alakítás ad olyan többletet, ami miatt máshogy nézünk a kézzel kovácsolt tárgyakra:
Az, ami a lelkednek jólesik, és elájulsz tőle, az biztos, hogy kézi munka. Az álommelóm, hogy idejön valaki és azt mondja: itt van pár millió, csinálj nekem egy szobrot egy lóról! Ez óriási szakmai kihívás lenne, és olyan munka, amiben hosszú időre el tudok merülni.
Közben a háttérben újra csattogni kezd a kalapács az üllőn. A két srác még mindig a késen dolgozik, amit András reggel pár perc alatt mutatott meg nekik. A penge újra a tűzbe kerül, sárgára izzik, aztán jöhet még néhány ütés.
ELÉRHETŐSÉGEK
Lángudvar
(Borítókép: Major Kata – We Love Budapest)
