A nyári napfordulót már az ősi Egyiptomban és a Közel-Keleten is ünnepelték, az egyház pedig a kezdetektől igyekezett magába olvasztani a meglévő hagyományokat, így június 24-e Keresztelő János ünnepeként az 5. században vált elfogadottá. A szent születésnapja ekkor még egybeesett a nyári napfordulóval, ám a két ünnep a tropikus időszámítási mód és a korábbi naptárreformok miatt fokozatosan szétvált. Na de hogyan lett Jánosból Iván? Ennek igen egyszerű oka van, ugyanis az Iván a János régi magyar alakjából (Jovános, Ivános), illetve a János szláv alakjából származik, így voltaképp egyazon névről van szó, régebben az egész júniust Szent Iván havának nevezték. Az év legrövidebb éjszakájához természetesen rengeteg hiedelem kötődött, nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte.
Égjen a tűz, lángoljon a szív!
Nemcsak a Szent Iván-éjhez, hanem több hozzá közel eső jeles naphoz kapcsolódnak tüzes népszokások, ennek természetesen a fény és a sötétség szimbolikájához, az innentől újra rövidülő napokhoz van köze. A kereszténység ellentmondásosan viszonyult ehhez a szokáshoz, míg egyes helyeken a jézusi fényszimbolikát látták benne, és a tüzet megszenteltnek tartották, máshol pogány babonaságnak gondolták, és tiltották a szokást. A nyavalyatörést, ami végtagok akaratlan rángásával, mozgásával járt, Szent János táncának is nevezték, ezzel utalva a tűz körüli közös révületre.
Magyarországon Inchofer Menyhért, a 17. századi jezsuita szerző szerint már a 11. században is gyújtottak tüzet az ünnephez kapcsolódva, pontos adataink viszont csak a 16. századtól vannak. A lángok körbetáncolása, átugrása ismert szokás volt, amelyhez számtalan szerelmi és bőségvarázslás is kötődött. Egyes helyeken a sikeres férjhezmenetelt jósolta meg, ha egy lány ügyesen átugrotta a tüzet, viszont kicsúfolták azt a hajadont, aki nem járt sikerrel. Más helyeken a párok tagjainak együtt kellett próbálkozniuk ahhoz, hogy hosszú és boldog legyen a szerelmük.
A Csallóközből egészen konkrét beszámoló maradt fenn a tűzugrásról, eszerint ha a leány háromszor körbejárta, vízzel megszentelte a tüzet, és így tett a legény is, akkor egészen biztosan együtt maradtak. Eközben a közösség tagjai kiházasító, párosító dalokat énekeltek, amelyek sokszor végtelen hosszúnak tűntek, olyannyira, hogy kialakult a mondás: „Hosszú, mint a szentiváni ének.″ Heltai Gáspár ennek kapcsán szellemesen meg is jegyezte:
Igen hosszú a Szent Iván éneke, az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta.
A tűzugrás közben énekelt nóták azonban sokszor nem boncolgattak fennkölt témákat, sőt, néha kifejezetten malac szövegük volt, a játékos-tüzes mulatság pedig nem volt teljesen ártatlan. Somogyban például a Szent Iván-éjhez kapcsolódott a lobogózás szokása, amikor botokra kötött cseresznyekérget gyújtottak meg a legények, amit aztán nagy lármával szállítottak körbe. Egy 20. század eleji forrás arról számolt be, hogy a fiatal felnőttek helyett inkább a gyerekek vesznek részt a szokásban, mert az ifjak
erkölcstelen dolgokat is míveltek az éjhomályában. Nem egy leány hozott onnan magával oly emléket, melyet oda nem vitt és a mely őt erkölcsileg egész életére megbélyegezte.
A tűz hamuja egyébként termékenységi talizmán is volt.
„Minden csontom összeforrjon!”
A tűz azonban nemcsak a szerelmes szíveket forrasztotta egybe, de a bűnt, a betegséget is elégette. Bizonyos helyeken például így biztatta magát a tűz átugrása előtt egy-egy legény:
Kezem, lábam ki ne törjön! Minden csontom összeforrjon!
Sőt, gyakran nemcsak a falu fiataljai ugrottak át a lángokon, hanem a lábasjószágot is áthajtották rajta. Máshol almát sütöttek a tűzön, az ehhez használt nyársat pedig a vakond ellen szúrták a földbe, vagy a bogarak ellen a káposztába dobták. Máshol kutak, források körül gyújtották a tüzet, mert azt remélték, hogy ez elüldözi a kígyók és a sárkányok mérgét. A tűzvésztől pedig az ünnep előestéjén font, majd a házak elejére tűzött koszorú védett. Valóban lehetett azonban pozitív élettani hatása azoknak az illatos növényeknek, amelyeket azért füstöltek a tűzön, hogy később gyógyításra használják őket, erről itt olvashatunk bővebben.
A hónaljszőrön átszűrt bor
A szerelmi kuruzslás egyik legismertebb típusa azon az elven működik, hogy mikor valaki birtokába jut egy tárgynak, ami szerelméhez tartozik, akkor hatalmat szerez a másik érzései fölött is. Ennek a módszernek egész arzenáljával találkozhatunk a Szent Iván-naphoz kapcsolódva, a teljesség igénye nélkül sorolunk fel néhányat:
- Szatmár vidéke: Ha egy leány inge alsó részén átszűrt tejjel sütött kenyeret, majd adott belőle szíve választottjának, akkor az illető rögvest sírig tartó szerelemre gyulladt iránta. Ha pedig egy legény kisujjából vért cseppentett a kiválasztott lány borába, akkor ugyanezt a végzetes vonzalmat érhette el.
- Göcsej: Az örök szerelem érdekében a leánynak hónaljszőrén átszűrt borral kellett kínálnia kiválasztottját.
- Az eltökélt hölgyek sportja volt a nyomfelszedés, amelynek során a legény lábnyomából kellett felszedni a port, majd a küszöb alá ásni vagy a kemencébe tapasztani, esetleg kendőbe zárva hordani, így a páros boldogság nem maradt el.
- A boldog beteljesülés érdekében a kuruzslás bevett módja volt a kiválasztott arszlán gatyamadzagjának elégetése vagy kapcájának megfőzése is.
Szomorú angyalkák
A kereszténységhez kapcsolódnak a Szent Iván-napi népszokások, amelyek elhunyt kisgyermekekről szólnak, az ünnep névadója, Keresztelő János ugyanis az ő védőszentjük is volt. Így lehetséges, hogy azoknak az anyáknak, akiknek meghalt a gyermeke, sok helyen nem volt szabad Szent Iván napja előtt gyümölcsöt enni, más tájakon viszont más formában élt a szokás, itt éppen ők osztottak cseresznyét a legkisebbeknek.
Sok helyen almát sütöttek a Szent Iván-napi tűzön, mágikus hatalmat tulajdonítva az így készült finomságnak. A gyümölcsöt gyerekeknek adták, hogy egészségesek maradjanak, Szeged környékén ez volt a fog- és a hasfájás orvossága is. Csongrádban viszont azért dobtak almát a tűzre, hogy az elhunyt rokonok is élvezhessék a gyümölcsöt. Máshol pedig ilyen okból vitték ki a gyümölcs maradékát a temetőbe.
Pucér banyák a harmatos réten
Esővarázslás, a természet körforgásának kifejezése kerékforgatással: a néprajzkutatók szerint a Szent Iván-éj kifejezetten gazdag volt a pogány időkből itt maradt hagyományokban, melyek között van néhány egészen bizarr is. Somogy megyében például úgy tartották, hogy aki ilyenkor aranyos pátrác virágot (aranyos fodorka) szed, az érteni fogja az állatok nyelvét. Nem volt könnyű dolga a szüretelőnek, mert mikor a növényke éjféltájban virítani kezdett, az ember mély álomba zuhant. Más hiedelem szerint a növényhez repült egy kismadár, és gyorsan leszedte a virágot.
Minihorrorba illik a 20. század elején Zsolna környékén rögzített szokás. Eszerint Szent Iván éjjelén azon is lehet segíteni, ha egy tehén keveset tejel. Ha a ház legöregebb nőtagja az ünnep hajnalán kimegy a mezőre és meztelenre vetkőzik, nagy vászonkendőjével összeszedi a harmatot, majd bögrébe csavarja a vizet, amit aztán megitat a tehénnel, akkor az állat jól fog tejelni. A szokás néha verekedésbe torkollott, mivel a buzgó öregasszonyok nem mindig a maguk legelőjén gyűjtögették a harmatot, ha pedig ezt a tulajdonos meglátta, elpáholta szegény néniket, mivel úgy gondolta, hogy a harmattal együtt elviszik a tehenek tejét is.
Források:
- Zajgha Béla: Szent-ivánnapi népszokások, Ethnographia, 12. évfolyam, 1901, II. szám
- H. Tóth István: Szerelemvarázslás Szent Iván éjjelén, Prágai Tükör, 2018, III. szám
- Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, 1977–1982
(Borítókép: Getty Images)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
