Bár Charles Dickens volt az intézmény legismertebb krónikása, a dologházak nem Angliából eredtek, hanem a 15. századi Amszterdamból. Ugyan a munkára szoktatást, az erkölcsi nevelést, vagyis mai szóval a társadalmi integrációt mondták az elsődleges funkciójuknak, ez sok szempontból csak jól hangzó lózung volt.
Önként, de nem éppen dalolva
Valójában a törvénytelenséget nem elkövető, de problémásnak tekinthető elemek, például csavargók, koldusok megfélemlítése volt a cél, amivel a közbiztonságot szerették volna javítani. A 19. század előtt a dologházak neve a szegények kizsákmányolásával, a nyomorral és a kegyetlen felügyelőkkel forrt össze. Két nagyobb típusuk alakult ki: az egyikbe önként, preventív céllal is lehetett jelentkezni, ha valaki elszegényedett, a másik típusba kisebb bűnök elkövetése miatt kerültek a lakók.
Az első hazai dologház Mária Terézia idején jött létre Szencen, de csak rövid ideig működött. Pesten már a 18. században felmerült egy hasonló intézmény építésének gondolata, amit I. Ferenc császár is szorgalmazott, ám az anyagi források szűkössége miatt a terv dugába dőlt.
Ezt követően az egykori Zerge-házat (a Horánszky és a Mária utcai közötti terület) jelölték ki a célra, de mire az épület átalakításához szükséges összeg összegyűlt, el is inflálódott. Végül 1817-ben jött létre a Pesti Jótékony Nőegylet székházában egy „kenyérkereső intézet", vagyis önkéntes dologház. Az 1830-as években azonban időszerűvé vált egy másfajta intézet létrehozása, mivel a városban egyre több lett a kisebb lopás, ugyanis szegények, koldusok járták az utcákat. A probléma orvoslására először a Dohány utcában rendeztek be dologházat, ami rövidesen a Szent Rókus Kórház közelébe költözött.
A „kényszeröncök” mindennapjai
1875-ben pedig Pucher és Lohr tervei szerint megépült egy teljesen új és már erre a funkcióra létrehozott épület, ami valahol a mai II. János Pál pápa tér és a Dologház utca sarkán állhatott. Az építész egy magas, tornyos középrészt tervezett, amihez 4 kétemeletes pavilon csatlakozott. Eredetileg 24 darab 50 férőhelyes hálószobát terveztek, végül jóval kevesebb 16, egyenként 30 személyes terem készült el. Bár a környezet és a körülmények nem voltak embertelenek, és a korabeli újsághírek is szánakozva tekintenek a dologház eltévelyedett lakóira, vagyis a „kényszeröncökre″, azért a helyzetük korántsem volt rózsás.
Az intézménybe egyrészt rendőrségi eljárás után lehetett bekerülni, maximum fél évre, de akár szülők is beadhatták ide a rendetlenkedő gyerekeiket.
Ebben az esetben azonban fizetni kellett az ellátásért.
A lakók többnyire csavargók, koldusok vagy kisebb bűnök elkövetői voltak, de dologházba kerülhettek aggastyánok és 14 évnél idősebb árvák is. A munka és az élelem mellett egyenruhát kaptak, írni, olvasni és számolni tanulhattak, hetenként erkölcsi és vallási ismereteket szerezhettek a bejáró lelkésztől, a lakhatásuk pedig összességében kielégítő volt. Az engedetlenkedőket testi fenyítéssel, például botozással vagy magánzárkával büntették, esetleg böjtölésre kényszerítették.
A napirend azonban kétségtelenül a börtönöket idézte. A lakók virradatkor keltek, majd egy óra séta és reggeli után télen 7 óra, nyáron pedig 6 óra után kezdték a munkájukat. Általában olyan feladatokat kaptak, ami nem igényelt különösebb betanítást: szabó- és asztalosmunkák, foltozás, tollfosztás, kávéválogatás tartozott az elfoglaltságaik közé, amiért napi díjat kaptak.
Ennek azonban csak a hatodát tarthatták meg, míg a munkájukat felügyelő mester rendes fizetésben részesült. A lakók napjai meglehetősen eseménytelenül teltek, az ebédszünetet követően télen délután 4-ig, nyáron 6-7 óráig folyt a munka, amit vacsora követett, majd a hálótermekbe kellett vonulni, ám a beszélgetést erősen tiltották. Annak, hogy nem kellett még többet dolgozniuk, anyagi okai voltak:
Ha a főváros elég világító olajjal látná el az intézetet, télen is esti 6-7 óráig dolgozhatnának s nem kellene a tétlenséget anélkül is kedvelő kényszermunkásoknak délutáni 4 órától egész a lefekvés idejéig a pislogó mécsek körül ácsorogniok
– írja egy korabeli forrás. Szigorú szabályok vonatkoztak tehát a dologházak lakóira, és a monoton munka mellett az élelem sem volt túl változatos. A kényszermunkások kenyeret, rántott levest és némi főzeléket kaptak, csak hetente kétszer jutottak húshoz, jobb ételt pedig szintén hetente kétszer hozathattak maguknak, a saját pénzükön.
Sok konfliktus éppen a silány koszt miatt alakult ki. 1850-ben például megkéselték az egyik felügyelőt egy étkezés alatt kitört vita során. A leghajmeresztőbb azonban az volt, hogy csak nem és képzettség szerint rangsorolták a lakókat, így
könnyedén előfordulhatott, hogy egy szerencsétlen sorsú árva és egy prostituált vagy tolvaj együtt töltötte a napjait.
Ezt egyébként már a korszakban is kifogásolták, ahogy azt is, hogy a lakók nem kaptak semmiféle szakképzettséget benntartózkodásuk alatt, ami a szabadulás után még jobban korlátozta lehetőségeiket, így sokan visszaestek közülük, ám érdemi változás ennek ellenére sem történt.
A dologházakat végül 1879-ben törvényi úton szüntették meg, helyüket a felnőttek részére alakult toloncházak és a gyerekek részére alakult javítóintézetek vették át. A Dologház utcai épület ezt követően kórházként működött. Bár annak idején messze nem volt annyira kegyetlen, mint régi nyugat-európai társai, ráadásul a többség számára lényegesen jobb ellátást biztosított annál, mint amihez maguktól hozzájutottak volna, azért az nem valószínű, hogy az idekerült fiatalok a kemény szabályok, a koplalás és a velük együtt dolgozó bűnözők hatására megszerették a munkát.
Források:
- Vértesy Miklós: A „pesti kényszerítő dologház”, Budapest, 1973. október
- Dr. K. Gy.: A budapesti új dologház, Vasárnapi Újság, 1875. augusztus 22.
- Balogh Veronika: Dologház utca, a büntető név,Józsefvárosi Újság, 2024. február 26.
A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.
(Borítókép: Major Kata - We Love Budapest)
