Az ipari fejlődés egyik nem várt hozadéka az volt, hogy egyre több sorsára hagyott gyerekről kellett gondoskodnia a fővárosnak. Közel felük nem érte meg a kisgyermekkort sem, ha pedig mégis, gyermekmunka várt rájuk a lelencházakban. Most, hogy sok szó esik a gyermekvédelemről és a gyermekotthonokról, érdemes visszatekinteni, hogyan álltak hozzá a témához régen.

A fejlődő társadalmak vesztesei leginkább a szegény gyerekek voltak. Az iparosodással és a gazdasági fellendüléssel a fiatalok egyre inkább a nagyvárosokban kerestek állást, ahol többnyire gyári munkával vagy cselédként keresték meg a kenyerüket. A kapcsolatok kötetlenebbé válása a nem kívánt gyermekek megszületésének kedvezett, és bár a 18. századi Pest-Budán és Óbudán nem öltött akkora méreteket az árva gyermekek száma, mint Nyugat-Európa nagyvárosaiban, itt is előfordultak sorsukra hagyott gyerekek.

A róluk való gondoskodás intézményi háttere azonban sokáig hiányzott. Pest azért is vált „kedvelt célpontjává” a törvénytelen gyermeküket magára hagyó nőknek, mert

a vásárok alkalmával észrevétlenül hagyhatták hátra őket.

A probléma természetesen nem volt új keletű: a gyermekvédelem kezdete Magyarországon Szent István korára tehető – ekkoriban az árvákat és az özvegyeket törvényileg támogatták, illetve Esztergomban és Pécsváradon a kórházakban az elhagyott csecsemők részére külön helyiséget is kijelöltek. 1763-ban Mária Terézia alapította meg a tallósi árvaházat, amely eredetileg 100 gyermek ellátását biztosította, ám hatóságilag szervezett lelencházak létesítéséről elsőként csak II. József rendelkezett 1784-ben.

Talált gyermek helyett lelenc

Pest-Budán az 1740-es években kezdett a jelenség akkora méretet ölteni, hogy Buda gazdálkodásában számolni kezdtek a lelencgyerekek eltartásának költségeivel (tartásdíjukat „kegyelempénznek” nevezték). A városoknak egyre nagyobb terhet jelentettek a sorsukra hagyott gyermekek, amit jól mutat, hogy a számadásokban a „talált gyermek” kifejezés helyett „lelencként” kezdték őket emlegetni. Pedig ekkor még csak évi 5-8 gyermek maradt árván, ám számuk folyamatosan növekedett: 1772-ben már 35 árva gyermek élt Budán.

A legkisebbek után havi 4 forintot fizetett a főváros, az összeg azonban az életkorral csökkent: idősebbek után már csak havi 1 forint 30 krajcár járt. Nevelőik évi 30 forintot kaptak negyedévi részletekben, de ez csupán évente egy-két családot érintett. A Városi Tanács 1772-ben foglalkozott először az árvák helyzetével, de csak 5 évvel később alapították meg az Árvahivatalt, amely az árvavagyon kezelését látta el. Az ezt megelőző négy évtizedben közel 200 gyermek sorsáról lehet tudni. Közülük 88-an még kisgyermekként elhunytak, 49-en életük első évében. Haláluk oka sok esetben a himlő volt, és életkilátásaikon is sokat rontott, ha a kitétel és a megtalálás között sok idő telt el. Az anyák életkörülményeiről keveset tudtak a városi hatóságok, de feltételezhetően sokan kerültek közülük börtönbe. Egy esetben a megtalált apa végül vállalta, hogy magához veszi törvénytelen gyermekét, és felneveli.

A gondozásért felelős személyt, vagyis a szoptatós dajkát a város tanácsa jelölte ki.

A szoptatós dajkák általában a külvárosok szegényebb lakói voltak,

nem ritkán napszámosok, ám kivételes esetekben előfordult, hogy kézműves családok vállalták a gyerekek gondozását, Óbudán pedig a város vagy a kincstári uradalom alkalmazottjaira, a községi kocsisra vagy pásztorra bízták őket. A fiúkat hamar (akár már 9-10 éves korukban) valamilyen mesterség kitanulására adták át inasnak, a lányok pedig cselédek lettek, hiszen az értük járó támogatás folyósítását 10. életévük betöltésekor megszüntették. Közülük csak nagyon kevesen kerültek szerető családba örökbefogadás révén: a 18. században 200-ból csak 6 esetben történt ilyen Budán. Pedig normális életre csak így volt esélyük: egyikükről biztosan tudható, hogy megnősült, négy gyermeke lett, és egy szerény szőlőt művelt feleségével.

A gyerekek – a manapság is élő gyakorlat szerint – arról a helyről kapták vezetéknevüket, ahol megtalálták őket: eszerint gyakori volt az út vagy híd mellé való kitételről tanúskodó Strasser, Brückner név, de Pesten előfordult, hogy a lelenc megkapta az őt nevelő családnevét. Keresztnevüket az alapján választották, hogy megtalálásuk idején melyik szentnek volt az ünnepe.

A Josephinum

Az első árvaház, a Josephinum, vagyis a József-fiúárvaház csak 1843-ban nyitotta meg kapuit Pesten, pedig már a 18. században felmerült egy konkrét hely terve. Az árvaházat március 19-én, József napján adták át, és nyitásakor 10 fiúgyereket tudott fogadni az Üllői úton, az 1950-esévekben már 40 fő befogadására volt alkalmas. A gyerekeket nemcsak elszállásolták, de taníttatták is, ám igen szigorú feltételekhez szabták, ki kerülhet be: 7 és 14 év közötti, házasságban született fiúkat fogadtak csak, ám hamarosan akkora lett a túljelentkezés, hogy lazítottak a szabályokon, és bővítették az intézményt. A Josephinum több, egyetemet végzett gyermeket is kinevelt, például Liber Endrét, Budapest jegyzőjét, majd alpolgármesterét. Az eredeti, Üllői útra néző épület egészen 1980-ig állt, amikor a főváros a metróépítés miatt elbonttatta.

Az 1870-es évektől egyre több „gyermekmenhely” látott napvilágot: 1885-ben a Szegény Beteg Gyermekek Egyesülete, valamint a Fehér Kereszt Egyesület, amely megépíttette a Tűzoltó utcai Fehér Kereszt Gyermekkórházat. A két egyesületből jött létre 1895. március 15-én a Fehér Kereszt Országos Lelencház, ahová 0–14 éves korú gyerekeket vettek fel. Egyházi fenntartású intézetek is alakultak; a Protestáns Országos Árvaház (1859), a Pesti Izraelita Leányárvaház (1867), a Pesti Izraelita Hitközségi Fiúárvaház (1869).

Ruffy Pál, az állami gyermekvédelem kiépítője 1914-ben tartott előadásában így határozta meg a gyermekmenhelyeket:

„Az állami gyermekmenhely az az intézmény, mely az elhagyatott gyermeket a saját kezdeményezéséből, vagy mert az arra illetékes hatóság oda utalta, felveszi és a számára körülhatárolt területen elhelyezéséről gondoskodik. Az állami gyermekmenhely három feladatkört tölt be: az egyik, hogy felveszi a gyermeket; a második, hogy visszatartja mindaddig, míg kihelyezéséről gondoskodik; a harmadik, hogy a beteg gyermeket gyógyítja.”

Az első gyermekvédelmi törvényt 1901-ben hozták Széll Kálmán kezdeményezésére. A törvény értelmében minden nagyobb városban gyermekmenhelyet kellett felállítani (így jött létre 1903-ban a Budapesti Magyar Királyi Állami Gyermekmenhely), valamint megtiltották a 7 év alatti gyerekek foglalkoztatását, és 8 órában maximalizálták a 7–14 évesek, 10 órában a 14–18 év felettiek napi munkaidejét, ami ugyan ifjúságvédelmi törekvés, sőt mérföldkő volt akkoriban, de mai szemmel inkább szomorú valóságnak tűnik.

„Az árvaház elveszi az anyák felelősségét”

Az árvaházak növekvő tendenciájának azonban nem mindenki örült. Sokan attól féltek, hogy az árvaház intézménye felmenti az anyákat szülői kötelezettségük alól, és így csak növekedni fog a lelencgyerekek száma. Ezzel pedig hosszú távon sérül a közrend, a közerkölcs és a köznyugalom. Egyre többen tartottak az elzüllött gyerekektől, ezért – hogy a társadalmat megvédjék a deviáns kiskorúaktól – az 1908-ban hozott új rendszabályok értelmében javító-nevelő intézeteket alapítottak, nehogy a lányok prostituálttá váljanak, a fiúk pedig bandákba tömörüljenek. Külön ügyosztály, az úgynevezett „gyermekbíróság” foglalkozott a fővárosi rendőrségre kísért gyerekekkel.

A korabeli újságok felkapott témái is az utcagyerekek által elkövetett bűntettek voltak. Bár a rendőrség és a városvezetés is szigorúan fellépett ellenük, hosszú távon nem tudták kézben tartani a problémát. Miután azonban 1919-ben törvénybe iktatták a házasságon kívül született gyerekek törvényesítését, a szülőknek ettől kezdve felelősséget kellett vállalniuk a gyerekükért. Ekkortól vált az állami gondozás is intézményesítetté, betiltották a gyermekmunkát 14 év alatt, és kötelezővé tették az iskolai oktatást, a törvényt megszegő gyermekek pedig már nem börtönbe, hanem minden esetben javítóintézetbe kerültek.

Források:

(Borítókép: Sean Warren – Getty Images)

Címkék