Francesco Tirelli vívómesterként érkezett Budapestre, majd fagyizót nyitott a Rottenbiller utcában, ahol több zsidó családot bújtatott. Élete különös véget ért.

A mindössze 56 évesen egy svájci fogházban elhunyt Francesco Tirelli nevét itthon (is) viszonylag kevesen ismerik, pedig számos olyan esemény történt az életében, ami ráirányíthatta volna a figyelmet: jeleskedett a vívásban, népszerű fagyizója volt Budapesten és vidéken, életét kockáztatva zsidó embereket rejtegetett a háború alatt, és még csempészettel is foglalkozott. Ráadásul vérbeli olasz volt, temperamentumos mediterrán férfi, aki kimondottan hangosan élt, sőt, ha úgy alakult, képes volt botrányt is okozni, de olyat, amiről még a lapok is cikkeztek.

Ennek ellenére Tirelli nevét Olaszországban is kevesen ismerik, Izraelben viszont tudják, ki volt ő, neve ugyanis 2008 óta a Világ Igazai között szerepel, és mesekönyv is született róla, amit egyébként nálunk is kiadtak. Ezenkívül Angiolino Catellani olasz tanár írt róla egy tanulmányt 2014-ben, egy másikat pedig 2020-ban Dombi Gábor kultúrtörténész-újságíró. Szülővárosában, az északolasz Campagnola Emiliában 2023-ban avatták fel Tirelli emléktábláját, és a város könyvtárának egyik termét is róla nevezték el. Budapesten, a Rottenbiller utca 66. alatt is van emléktáblája, amelyet egy évvel az olaszországi előtt, 2022-ben avattak fel. 

Vívó volt, fagyis lett

Francesco Tirelli a már említett Campagnola Emilia városában született 1898-ban, majd innen a családjával Velencébe költözött, ahol 1921-ben megnősült, és született három gyermeke. Ekkor már aktív vívó volt, és a sportnak köszönhetően került Budapestre is – a családját hátrahagyva –, 1926-ban.

Hogy legyen egy kis csavar is a sztoriban, a magyar fővárosba Mario Siniscalco társaságában érkezett, aki a nápolyi fasiszták vívómestere volt. Ehhez képest a zsidó kötődésű MTK köreibe tartozó Fodor Károly-féle vívóiskola tanára lett, majd az Italo Santelli vívóakadémiára került. Itt olyan nagy tehetségű és tragikus sorsú sportolókkal dolgozott és edzett együtt, mint Kabos Endre, aki az 1944. november 4-én felrobbantott Margit hídon vesztette életét, vagy a munkaszolgálatosként elhunyt Petschauer Attila, akit Szabó István A napfény íze című filmjében Sors Ádámként örökített meg. A vívóakadémia az Erzsébet körút 1. szám alatt működött 1933-ig. Tirelli ezt követően hagyott fel a vívással.

Persze amíg aktív volt, versenyeken is szerepelt, ráadásul nem is rosszul, ám temperamentumos természetét kevesen bírták elviselni. Ennek is volt köszönhető, hogy az 1920-as évek végén nem hosszabbították meg a sportolói szerződését, innentől kezdve már csak edzősködött. De ez sem ment botrány nélkül. Jó példa erre – meg arra is, hogyan viselte a többség a harsány olasz viselkedését – az alábbi eset, amit a 8 Órai Ujság írt meg 1931-ben, s mely cikkben a szerkesztőség nem rejtette véka alá Francesco Tirelli iránti mély ellenszenvét sem: 

A kiváló sport- és társadalmi sikerrel végződött olasz-magyar atlétikai viadalt — mindjárt az elején — kellemetlen incidens veszélyeztette. A váratlanul támadt affért, szerencsére, csak kevesen vették észre, mert mindenki az atléták ünnepélyes felvonulását és a nemzeti himnuszokat figyelte. A sajnálatos eset így történt: A múltak tapasztalatai alapján a Magyar Atlétikai Szövetség Bajor Károly főtitkárát fölhatalmazta arra, hogy a küzdőtéren teljes jogkörrel tartsa fönn a rendet és szerezzen érvényt annak az olasz-magyar megállapodásnak, hogy a pálya belsejében a versenyzőkön, szövetségi vezetőkön, funkcionáriusokon és a tolmácsokon kívül senki sem tartózkodhatik. Amikor a megafonok a viadal megkezdését jelezték, a bevonuló olasz atléták mögött ment a két tolmács: Marzetti követségi titkár és Santelli Pál. Közvetlen utánuk egy alacsony, vörösarcú civil iparkodott az egyik olasz versenyző, Pighi kabátjával és cipőivel. Ezt az emberkét, akit a pesti olaszok régen és jól ismernek és akire a rendezőség figyelmét előre fölhívták, nem engedték be a pályára, bárhogyan is erősködött, hogy ő ott nélkülözhetetlen. Alig múlt el azonban fél perc, az apró olasz mégis bent volt a versenyzők között. Bajó főtitkár udvariasan próbálta távozásra szólítani, de hiába kérlelte többször is, eredményt nem ért el. Erre rendőrt hívott, aki igazolásra szólította a túlhangos rendbontót. A rendőr még nem is szólhatott hozzá, amikor hirtelen Bajónak ugrott és mellbe lökte. A hatalmas termetű Bajó pillanatok alatt leszerelte támadóját és amikor a rendőrrel együtt kituszkolta, harsányan kiáltotta az olasz: — Micsoda eljárás ez? Én Francesco Tirelli vívómester vagyok ... És tényleg, a sportbotrányok egyik régi hőse, F. Tirelli volt az „illető″, de nem vívómester, hanem fagylaltárus. Illetékes és abszolút jól informált helyről a következőket tudtuk meg: Tirelli Velencéből került ide, — mondotta informátorunk. A magát vívómesternek tartó Tirelli a lagúnák városában vívóterem-altisztből avanzsált segédoktatóvá, innen a mesteri cím. Tirelli egyébként csak télen „mesterkedik″ Kolozsvárott, a Hagyiborban. Nyáron Budapesten fagylaltot árul — Tirellinek nem az első botránya ez, éppen ezért már régebben eltávolítottuk a fascióból. Bár a „mester” már nem tagja a budapesti fasciónak, lesz gondunk arra, hogy Tirellit a jövőben teljesen izoláljuk, mert tetteivel kompromitálja az itt élő olaszokat.

A cikkből kitűnik, hogy bizonyos körökben mennyire lenézően bántak az olasszal, aki azonban nem sokat törődött mindezzel, mert az érdeklődése addigra már más irányt vett: ebben az időben tört ki Budapesten a krémes olasz fagyit övező fagyiláz, Tirelli pedig fagylaltkészítő lett maga is. A vívás, valamint az edzősködés azonban még egy darabig megmaradt, mert kezdetben komoly anyagi ráfordítással járt a fagyis vállalkozás, Tirelli ugyanis üzleteket nyitott Budapest mellett Debrecenben, Nyíregyházán és Esztergomban is.

Eleinte annyira nem ment jól a bolt, hogy Tirelli egy alkalommal még az adótartozással bírók listájára is felkerült. De nem véletlenül indult be nehezen a vállalkozás: egy korabeli beszámoló szerint az 1930-as évek elején összesen mintegy 700 olasz fagyis működött Budapesten. Tirelli azonban élelmes ember volt, és amikor megszorult, kevésbé törvényes lépésekre is készen állt a jó üzletmenet érdekében: az egyre ínségesebbé váló háborús évek alatt Debrecenben amiatt vették elő, mert visszaélt a cukorral: felhalmozta vagy seftelt vele. 

Bár Tirelli olasz fasisztákkal érkezett Budapestre, hamar eltávolodott tőlük, és mivel sokat dolgozott az MTK köreiben és zsidó származású sportolókkal, egyre többen nevezték őt zsidó fagyisnak, sőt még az is előfordult egy alkalommal Debrecenben, hogy az utcán utánakiáltották, hogy zsidó. Tirellinek erre az volt a válasza, hogy a helyi lapban közzétett egy hirdetést, melyben megírta, hogy ezer pengő üti annak a markát, aki bizonyítékkal szolgál arra nézve, hogy ő nem keresztény, hanem zsidó, és ehhez segítségül az olvasók figyelmébe ajánlotta Carpi városának egyik római katolikus papját, akit Ettore Tirellinek hívtak.

A zsidómentő fagylaltárus

Francesco Tirelli – akit egy idő után már magyarosított nevén, Tirelli Ferencnek hívtak – 1943 áprilisában nyitotta meg a zsidómentésben később fontos szerepet játszó fagylaltozóját a Rottenbiller utca 66. szám alatt. Nemcsak bújtatta az izraelitákat, hanem hamis papírok megszerzésében is segédkezett, a rejtekhely pedig a fagylaltozó pincéjében volt. Itt vészelte át a nyilasrémuralmat a később Izraelben letelepedett kémiaprofesszor, Itzhak Meir (születési nevén: Mayer Péter), akinek a menye, Tamar Meir írta meg a Francesco Tirelli fagylaltozója című, magyarul is megjelent mesekönyvet. Egyébként maga Itzhak Meir volt az egyik, aki sikerrel lobbizott azért, hogy Francesco Tirelli megkapja a Világ Igaza kitüntetést. 

Tirelli temperamentumos természetét jól példázza az alábbi történet. Nap mint nap lejárt a fagyizó pincéjébe, hogy élelmet vigyen a bujkálóknak, és hogy megtudja tőlük, szükségük van-e bármire, de ekkor cserélte ki azokat a vödröket is, amikben a vizelet meg a széklet gyűlt. Ezekkel aztán mindennap elsétált az Oktogonra, amit 1936 és 1945 között Mussolini térnek neveztek, és a honfitársa iránti megvetésből ott öntötte ki ezek tartalmát. 

Élet és halál a háború után

A háború után Tirelli pár évet még Budapesten töltött. 1946-ban a Bartók Béla úton nyitott egy újabb fagyizót, majd egy évvel később engedélyt kapott arra, hogy kávét is árusíthasson. Azonban ezt már nem használta ki, 1950-re eladta mindenét, és elhagyta az országot. Előbb Olaszországba ment, majd Svájcban telepedett le, ahol az élete elég szerencsétlen véget ért.

1954-ben óracsempészésért letartóztatták és fogdába zárták, majd másnap reggel a földön fekve, vérző fejjel találtak rá. Négy nappal később, kórházban hunyt el, hivatalosan szívbetegség következtében. De mivel ennek ellentmondott a koponyatörés, vizsgálat indult, hogy kiderítsék, nem a rendőrök bántak-e vele a megengedettnél erőszakosabban. A vizsgálat végül arra jutott, hogy a koponyasérülést Tirelli okozta magának, ugyanis többször is megfejelte a cella falát, majd elájult. Szomorú és csúnya vég egy olyan ember számára, aki korábban sokak életet mentette meg. 

A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.

(Borítókép: Szöllősy Kálmán - Fortepan)

Címkék