Egy igazán fura úr
Herman Ottó halálának tavaly volt a 110., a születésének pedig idén van a 190. évfordulója, vagyis az utolsó nagy magyar polihisztor 1835-ben látta meg a napvilágot, egy nyári napon (június 26-án), és 1914-ben hunyt el, karácsony után egy nappal, december 27-én. Korának egyik fontos, meghatározó alakja volt, aki nemcsak külsejével hívta fel magára a figyelmet, de sajátos beszédével és habitusával is. Egy örökmozgó, rendkívül tevékeny és termékeny tudós ember volt, aki természetkutató zoológusként éppúgy fontosat és nagyot alkotott, mint néprajzosként, és akkor ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy régészként meg politikusként is jelentős volt, és grafikusként sem volt utolsó.

Herman Ottó korának jellegezetes, egyedi jellemű és küllemű figurája volt, akiről számos anekdota maradt fenn, és akiről szívesen cikkeztek a korabeli lapok, és hálás célpontja volt olyan szatirikus újságoknak is, mint a Borsszem Jankó, a Kakas Márton vagy a Bolond Istók, de Mikszáth Kálmán is előszeretettel írt személyéről, ráadásul több novellát is, melyek közül három meg is hallgatható a Néprajzi Múzeum és az Országgyűlési Múzeum közös kiállításán, mely előbbiben nyitott meg december közepén, és június 30-ig tekinthető meg. Az 1800-as évek még jóval a PC-korszak előtt volt, így talán nem furcsa, hogy „lobogó sörénye” és „lengő szakálla”, vagyis a külseje miatt gúnyolták Hermant, illetve szenvedélyes természete okán is, amit az tett komikussá a tollforgatók számára, hogy nagyothallóként alapvetően kiabálva beszélt, és ez pláne így volt, amikor vitázott, erre pedig elég gyakran sor került. Sőt, Herman nemegyszer még a párbajozásig is eljutott.

Egy korabeli, még az újságokba is bekerült vicces anekdota szerint egyszer összetűzésbe keveredett a nagy hatalmú, Tisza-párti politikus Wahrmann Mórral, és az incidensnek párbaj lett a vége. Herman nagyothalló volt, Wahrmann pedig rövidlátó. Igazából egyikük sem akarta eltalálni a másikat, ehhez viszont Wahrmann-nak a lövés előtt meg kellett kérdeznie a segédjét, hogy pontosan hol is áll az ellenfele (mert hát alig látott, és tudni akarta, hogy merre nem lőhet), de Hermannak is a segédjéhez kellett fordulnia, mert ő meg nem hallotta, hogy lőtt-e már a másik, és mikor is kerül rá a sor.
Herman és a politika
Bár a lapok inkább gúnyolták, Mikszáth viszont stílusosan ironizált, ha Hermanról volt szó, akit egyébként tisztelt és akivel baráti viszonyt ápolt. Herman Ottó számára fontos volt a humor, maga is gyakran élt vele, és sosem sértődött meg, ha gúnyolták, inkább ő is nevetett, ha szellemesnek találta azt, amit írtak vagy rajzoltak róla. Egy anekdota szerint Herman egy alkalommal, amikor Pulszky Ferenc szalonjában vendégeskedett, apró kenyérgalacsinokkal ragasztgatta tele az arcát, majd a zongorához ülve Liszt Ferencet parodizálta, de aztán maga a gúny tárgya lépett be a szalon ajtaján. Hogy lett-e ebből sértődés (netán párbaj), vagy sem, nem tudni, de ebből is látszik: Herman nemcsak kapta az ívet, hanem maga is adta.

Mikszáth kétféle névvel illette őt: a „múzeum pókja” elnevezés a tudós ember pókszenvedélye miatt született meg, a „Ház sárkánya” pedig azért, mert 1879 és 1896 között országgyűlési képviselő volt (Szegedé, Miskolcé, majd Törökszentmiklósé), mely minőségben gyakran éles hangú vitákba bonyolódott. De akkor is szenvedélytől túlfűtött hangon beszélt, ha nem volt vitapartnere, mindössze kiállt egy téma mellett. Mint például, hogy szülessen egy magyar néprajzi gyűjtemény, később pedig már inkább egy önálló néprajzi múzeum alapítását szorgalmazta.

Herman Ottó szepességi szász családban született (akkor még Herrmann volt a családneve) a mai Szlovákia területén, Breznyóbányán, ám alig múlt 10 éves, amikor orvos apját áthelyezték az akkor még önálló település Alsóhámorba, ami napjainkban Miskolc része (és ami élete végéig kedves helye maradt, sok időt töltött itt a feleségével). A magyar szabadságharc ügye magával ragadta, be is akart vonulni, de még túl fiatal volt hozzá. Viszont Kossuth Lajos elkötelezett híve vált belőle, fel is vette a száműzetésben élő politikussal a kapcsolatot, meglátogatta, a temetésén pedig ő volt az egyik, aki beszédet mondott. Ebből is következik, hogy örökös ellenzéki volt, függetlenségpárti, a kormány és Tisza Kálmán kíméletlen kritikusa. De persze nem a politikai pályája miatt fontos személyiség ő, nevét nem emiatt illik ismerni.

Amit letett az asztalra
Herman Ottó a közel 80 éve alatt több ember életét élte szinte, annyit jött-ment, és közben rengeteget tanulmányozott, gyűjtött, jegyzetelt és – fotómasina híján – rajzolt. Vizsgálódásai több irányba mutattak, de a lényeg mindenben ugyanaz volt: az ország feltérképezése. Milyenek vagyunk mi, magyarok, erről, a magyar karakterről könyvet is írt A magyar nép arcza és jelleme címmel (1902). Az is érdekelte, milyen állatok vesznek bennünket körbe: a lakása tele volt preparátumokkal, de voltak élő állatai is, köztük egy vipera, legfőképpen pedig a pókok érdekelték, a hazai fajokról tanulmányt írt. Bár nem volt született magyar, mégis az lett belőle, egy büszke hazafi, akit foglalkoztatott a történelem is: ásatásokat végzett Alsóhámor környékén, elindította a barlangkutatást, és ő találta meg az első szakócát, bizonyítva ezzel, hogy Magyarország területén is éltek ősemberek.

A legtöbbet Herman a néprajz terén tette. Felesége társaságában (aki évődve csak Pele bácsinak hívta, talán azért, mert az alsóhámori házuk neve Pele-lak volt) járta az országot, és szívta magába a sok információt, a tapasztalatait pedig a terepnaplóiba jegyezte meg rajzolta le. Tanulmányozta az ősi magyar szakmákat – a halászat meg a vízhez kötődő foglalkozások különösen érdekelték –, a tájnyelveket, a szokásokat, és közben gyűjtött szinte mindent. Rengeteg tárgyat halmozott fel, jó pár olyat is, aminek neve alapján meg sem tudjuk mondani, mi volt, és mire használták. A már említett kiállításon is jó pár tárgy vagy tárgycsoport látható Herman egykori gyűjteményéből: többek között horgok, szigonyok, furulyák, csorpákok (faedények), bárányjelek, pásztorbotok és -erszények, kistükrök, sótartók, sajtformák, kanalak, tarhonyakavarók. A tárgyakat elsősorban vásárokról szerezte be, de nemcsak ő és felesége, hanem voltak segítői is, akik a keze alá dolgoztak, pontosabban gyűjtöttek.

Hermannak köszönhetjük a terepmunka fontosságának sulykolása mellett azt is, hogy bizonyította, az anyagi kultúránk tanulmányozása nemcsak kiemelt jelentőséggel bír, de szükségszerű is. Ugyanis egy ország számára hosszú távon lényeges, hogy legyen egy ilyen típusú gyűjteménye (magyarul néprajzi múzeuma). Nyugodtan kijelenthetjük: Herman Ottó a néprajz és az etnográfia hazai úttörője és megteremtője volt. Gyűjteményei, könyvei és gyakorlatias életének minden egyes szegmense ebbe az irányba mutat.

(Borítókép: Fodor István - Fortepan)