Már többször láttam a Szentivánéji álmot, ám azt a jelenetet, mikor az előadáson belül egy színdarabot adnak elő, mindig túlkarikírozták a szereplők. A MáSzínház mostani, Napforduló, avagy a leghosszabb világosság című adaptációjának 4 autista színésze viszont bizalmat szavazott annak, hogy a nézők túlzások nélkül is megértik a jelenet finom humorát. A 4 fiatal játéka olyan közvetlen, hogy könnyen az az érzésünk támad, Shakespeare autistákra írta ezeket a szerepeket. A játék természetessége azonban már ragad is tovább, nem autizmust látunk a színpadon, hanem bárki számára ismerős karaktereket, akik között nagyon vicces kémia működik.
Bár hatalmas munka áll a társulat mögött, a darab főpróbáján nem érezni ennek izzadságát. Pedig jelentős dramaturgiai változtatást igényelt, hogy Nádasdy Ádám fordításából – egy eredetileg 4 felvonásos, 90 szerepet felvonultató produkcióból – szűk másfél órás, 9 szereplőt igénylő darab legyen. A történet vázát tartották meg, a leglényegesebb fordulópontokat, a középpontban pedig a mesteremberek szerethetően csetlő-botló, humoros karaktere áll.
A próbafolyamat másfél éve vette kezdetét, és úgy haladt, mint bármilyen másfajta társulatnál. Nagyjából kész szövegkönyv alapján kezdődtek meg az olvasópróbák, aztán jöttek a rendelkezőpróbák, a főpróbák.
A felkészülés annyiban mindenesetre speciális, hogy a 9 színész közül 4 autista,
nekik egy kicsit körülményesebb megérteni a szereplők egymáshoz való viszonyát, a korszakot, amiben a darab játszódik. Ez maximum apró bosszúság ahhoz az őszinte, bizalommal teli légkörhöz képest, amit jelenlétük teremt, sokszor éppen azáltal, hogy néha nehezebben tudják elképzelni, egy embernek hányféle szándéka lehet, miközben kimond egy szót. Persze nagyon különböző egyéniségekről, karakterekről beszélünk. A Tetőfit játszó Halmágyi Gábor lelkesedése például az egész társulatot magával ragadja, ami a színpadon remekül működik Németh Csaba (Sipák) visszafogottságával. A Lavórt alakító Tábori Mihálynak ez az első komolyabb szerepe, Tompor, vagyis Stark Ádám viszont a társulat legrégebbi tagjai közé tartozik.
A MáSzínház társulata 2005 óta, lassan 20 éve működik. A mostanihoz hasonló, inkluzív előadásokon kívül, ahol ép értelmű és fogyatékkal élő színészek játszanak együtt, számtalan más drámapedagógiai program is van, összesen 14-féle. Ezek közül 5 inkluzív, 8-ba csak értelmi sérült fiatalokat várnak, egy pedig a szülőknek szól. Van néptánc, kortárs tánc, kórus és bábfoglalkozás is, mindenki megtalálja a neki való elfoglaltságot. A programok önállóságra nevelnek, fejlesztik az egyéni képességeket, közösséget építenek, és nem utolsósorban értelmes alternatívát kínálnak a szórakozásra, kikapcsolódásra.
Bár tekintettel vannak a fogyatékkal élők képességeinek sajátosságaira, ezeket egyedi vonásokként kezelik, mindenki számára lehetőséget kínálnak a kreativitás megélésÉre.
Bár a programban sokan vesznek részt, kiemelkedő színészi tehetsége – éppen úgy, ahogy átlagos fejlődésű gyerekek esetében – nem mindenkinek van.
„Van többféle színjátszó csoportunk, ahova bárki jelentkezhet, előadásaikon a szülőknek bemutathatják, amit tanultak, de az inkluzív előadásokban az a pár kiválasztott színész játszik, akiket a darab rendezője jónak talál, akik illeszkednek a karakterhez″
– meséli Bakonyvári L. Ágnes drámapedagógus, a társulat művészeti vezetője.
Egymás megismerésével mindenki nyer. A fogyatékkal élőkkel közös elfoglaltságok révén az ép résztvevők könnyen megtapasztalhatják, hogy milyen sokszínű világban élünk, másrészt – ahogy egy kislány a MáSzínház nyári táborában megfogalmazta –:
„Itt elég, ha csak önmagam vagyok, nekem is örülnek.”
A programok tehát kiutat mutatnak a velünk szemben támasztott elvárások örökös rendszeréből. Jó érzés egy nyitott, elfogadó közösségben lenni.
Persze semmit sem adnak ingyen. Éppen az inkluzív előadások során különösen fontos, hogy az ép színészek konzekvensen kijelöljék az emberi kapcsolatok határait. Az autista, értelmi fogyatékos fiatalok ugyanolyan felelősséggel tartoznak az előadás sikeréért, mint ép társaik, ezért kollégaként, egyenrangú félként kell részt venniük a munkában. Sokak számára ez új helyzet, hiszen a családban a fogyatékkal élők legtöbbször megragadnak az örök gyermek státuszban, így meg kell tanulniuk felnőttszerepben is helytállni. A MáSzínháznál tehát nemcsak szociális kapcsolataik fejlődnek, miközben megtanulják magukat egy adott szereplő helyzetébe beleképzelni, hanem egyenrangú félként illeszkedhetnek be egy közösségbe.
A társulat egyébként nem először tűzött műsorára Shakespeare-darabot, korábban a Rómeó és Júliát adaptálták (Kontra Verona címmel), ez bizonyította be, hogy a klasszikus szövegek nagyon is jól tudnak állni a fogyatékkal élő fiataloknak, közreműködésükkel akár már kisebb (szövegszintű vagy játékstílusbeli) változtatásokkal releváns, izgalmas darabot lehet létrehozni egy salátára olvasott kötelező olvasmányból is. A sikert látva pedig nem állnak meg, elképzelhető, hogy a közeljövőben Molière-rel is megpróbálkoznak majd.
