Benéztünk a kulisszák mögé – A színpad alatt, fölött és mögött a Vígszínházban

Viszonylag ritkán megyünk reggel a Vígszínházba, annyira ritkán, hogy ez az első alkalom. Már a művészbejárónál figyelmeztetnek bennünket, hogy itt bizony pörgés lesz, ám ennek még nyoma sincs. Mindenki tegeződik, jó ismerősként köszöntik egymást az érkezők. Ez nemcsak felszínes gesztus, kénytelenek vakon megbízni egymás munkájában, hiszen a sikerhez mindannyian szükségesek, az eredmény egyszeri és megismételhetetlen, a bizonytalanság pedig azonnal látszik az előadáson.

Miközben ezen gondolkozunk, meg is érkezik Balázsovits Edit, mi pedig végig fogjuk kísérni, ahogy felölti a jelmezét.

Először Lelocký Patrícia, Edit fodrásza lát munkához, szinte mindig ő készíti el a színésznő haját. Most éppen egy parókát helyez fel, ehhez csigákba kell tekernie a tincseket. Rutinosan jegyzi meg: „Nem lesz ez a darab nehezebb, mint az összes többi.” A mondat mögött olyasmit is érzünk, hogy szeretné, ha Edit nyugodt és magabiztos lenne, hiszen tudjuk, hogy azért de, bizony sok a bonyolult jelmez és frizura, a színésznőnek pedig nem lesz egyszerű dolga, mert két karaktert is alakít a színdarabban, ez pedig számára is kihívás. Elmondása szerint azonban inkább inspirálóan hat rá, hogy ekkora bizalmat szavaztak neki.

Miközben Edittel beszélgetünk, barna haja helyett szőke parókát kap, téli cipőjét hosszú combcsizmára cseréli, ezzel pedig mintha kisugárzása, jelenléte is megváltozna. Ez korántsem véletlen:

„egy jelmez vagy haj akár el is ronthat vagy meg is oldhat egy szerepet”

mondja, és nem felejti el kiemelni munkatársai, a fodrászok, a kellékesek, az öltöztetők szerepét: „Törődnek velem, sok olyan gesztust kapok tőlük, ami nem tartozik a munkájukhoz. Most például főztek egy teát, hogy ne fázzak, Patrícia úgy igazítja a hajam, hogy ne fájjon a fejem a parókától, máskor pedig odateszik a széket nekem, hogy le tudjak ülni a takarásban, amikor várok egy jelenetre. Apró gesztusok ezek egymás felé, mégis azt jelzik, hogy ez alatt az öt év alatt, mióta a társulat tagja vagyok, a szakmai mellett személyes kapcsolatunk is kialakult.”

Az ügyelő

Amíg Balázsovits Editből megszületik Mariann, az elhagyott jegyes, a színpad környékén egyre nagyobb lesz a pörgés. Nehéz elképzelni, hogy a színház most éppen olyan üresnek hat kívülről, mint általában, mikor napközben járunk errefelé. Pedig mi idebent csak kapkodjuk a fejünket! A magas, gazdagon világított színfalak közé hátulról, az utcafrontról hatalmas díszletelemet tolnak be, egy óriási madár arról érdeklődik, hova lett a jelmezéhez illő alsórész, hajlakk száll, valaki panaszkodik, hogy nem lát ki az álarcából, a forgatagot pedig vörösbársony öltönyében nyugodtan szemléli Kőszegi Ákos, a darab egyik főszereplője.

Hirtelen a pörgés egyetlen nyugodt pontján találom magamat, és észreveszem, hogy mellettem gombok, lámpák, képernyők és mikrofonok között Varga Miklós, a darab egyik ügyelője ül. Általában ketten látják el ezt a munkát, a Szeget szeggelben Miklós mellett Wiesmeyer Erik is ügyel. Mivel egy átlagos napon este hattól tízig ők irányítják, ami a színpadon történik, és a díszlet beérkezésétől a színészek behívásáig minden az ő felelősségük az előadással kapcsolatban, tulajdonképpen akkor végzik jól a munkájukat, ha nézőként annyira önfeledten szórakozunk, hogy nem is gondolkozunk azon, vajon ki fogja össze ezt a sokféle feladatot. 

A Szeget szeggel mostani előadása ráadásul elég technikás, mozgalmas lesz, figyelni kell arra, hogy a színészek és az a 15-20 ember, aki a háttérben dolgozik, létre tudja hozni azt a képet, amit a rendező megálmodott. Miklós a körülötte látható gombok és berendezések segítségével hangolja össze a munkát, a színházban töltött napunk alatt a legkülönbözőbb helyeken és a legváratlanabb időpontban halljuk utasításait a mikrofonon át.

A színpadi forgatagnak a rendező, Rudolf Péter érkezése vet véget. „Na kezdjük el!”, mondja, erre figyelemmel teli csend lesz. 

A darab első képe egy színes, mozgalmas forgatag, ahhoz pedig, hogy minden előadás alkalmával ugyanúgy lehessen majd eljátszani a szinte cirkuszian sokszínű látszatkáoszt, nagyon komoly munka szükséges. Úgyhogy mi el is hagyjuk a színpadot, nem zavarunk itt tovább.

A kelléktárvezető-helyettes

A nézőteret és a színpadot zegzugos folyosó köti össze, itt találkozunk a több ezer darabot számláló kelléktár helyettes vezetőjével, Szelényi Katalinnal, akihez talán nem is lehet olyan kéréssel fordulni, amiről úgy érzi, furcsa lenne. Katalin húsz éve dolgozik a kelléktárban, munkája korántsem egyszerű, hiszen a darabhoz szükséges tárgyak listája néha csak a próbák végső szakaszában alakul ki. Először jelzéskellékekkel dolgoznak, ezt követően – a rendezővel, a díszlettervezővel, a jelmeztervezővel és a színészekkel egyeztetve – születik meg a végleges kelléklista.

Egyes előadásokhoz akár több száz tárgyat is össze kell készíteni, a különböző színeknek, felvonásoknak megfelelően, egy jó szakember pedig sokszor már fejből emlékszik, mikor mire van szükség, bár mindig ellenőrzi magát a kelléklista segítségével. A munka egyik legérdekesebb része a különböző ételek beszerzése vagy életszerű helyettesítése. A színpadi italok például nem igazi alkohollal készülnek, főleg gyümölcsteákat, -leveket használnak helyettük. Ettől az információtól azért kissé meglepődünk, és próbáljuk végiggondolni, hogy vajon egy tisztességes móriczi ivászat bemutatásakor hány liter álcatea fogyhat el, mikor a hangszórón át Miklós hangját halljuk, Katalinnak pedig hirtelen munkához kell látnia, így mi is indulunk tovább.

Hang és világítás

Színházlátogatásokkor rendszerint a legmagasabb ember mögé kerülök a nézőtéren. Ahogy az üres széksorokat nézem a próba alatt, ettől most nem kell tartanom. Már éppen belefeledkeznék a darabba, mikor arra leszek figyelmes, hogy valaki folyamatosan számokat mormol mögöttem. Csontos Balázs világítástervező ad utasításokat az így jelölt lámpákra vonatkozóan. Balázs már 25 éve foglalkozik világosítással, és saját bevallása szerint (bármennyire betanultnak hangzik is) mindig a Vígben szeretett volna dolgozni, és örül, hogy erre már 13 éve van lehetősége. A mostani darabhoz elkészült már a világítási terv, de Balázsnak azért még mindig sok dolga, hiszen az első jelmezes próbán látja, hogy mennyire működnek az ötletei, a lámpáknak pedig a színészek pontos mozgását, helyét is követniük kell, ami szintén most alakul ki.

A világítástervező éppen olyan művészi munkát végez, mint egy jelmez- vagy egy díszlettervező, a reprodukálhatóság az ő feladatának is fontos eleme, hiszen a világításnak estéről estére ugyanolyannak kell lennie. Ezért készül a világítási terv, amely tartalmazza a célhoz szükséges összes adatot, az összes számozott lámpát, a szükséges színekkel és fényerővel. A Szeget szeggelben összesen 3-4 világosító dolgozik, és 40-50 lámpát használnak egyszerre, de Balázs világítástervezőként a Vígszínház 3 játszóhelyen összesen 25 fős csapatért felel.

A Vígben az utasításait a zsinórpadláson és a karzat fölötti részen elhelyezett pultban is várják, így ide is benézünk, hogy pontosan lássuk, hol és mit kapcsolnak az utasításaira. Nézőtéri kiruccanásunkat a hangpultban zárjuk, ahol az 1992 óta a színházban dolgozó Pásztor Géza hangtárvezető éppen azon dolgozik, hogy minden színész hallható legyen, és a zenék is éppen annyi ideig szóljanak, ameddig szükséges.

A fodrásztárvezető

Mivel a színészek próbán vannak, arra következtetünk, hogy a fodrásztár vezetőjét, Lőrincz Gabriellát jóval nyugodtabb környezetben találjuk, mint reggel, így el is indulunk hozzá. Mielőtt azonban megérkeznénk, a folyosón belebotlunk egy különleges személybe, a hétfős fodrászcsapat rangidősébe, a 92 éves Irmikébe. Bár az interjúktól rendre elzárkózik, muszáj megemlítenünk ezt a találkozást, hiszen Irmike nyugalmat és melegséget hozó jó tündérnek hat, ahogy kifejezetten menő farmerruhájában rendre feltűnik a színház különböző pontjain, miközben munkáját végzi.

Habár a sürgés-forgás valóban alábbhagyott, Lőrincz Gabriellát most sem találjuk munka nélkül. Jakszőrből készült szakálldarab előkészítésén fáradozik, és nem kevés büszkeséggel jegyzi meg, hogy a parókakészítés ma már ritka szakma, különlegesség, hogy a Vígszínházban még tudnak ilyesmit csinálni.

Gabi profizmusára, laza és vidám személyiségére szükség is van, hiszen sokszor a fodrász az, aki a színpadra lépés előtt legutolsóként találkozik a színésszel. A tárban igyekeznek ennek megfelelően jó hangulatot teremteni és ráérezni, kit hogyan lehet támogatni a színpadra lépés előtt. Az előadások napján a fodrászok már kora délután megérkeznek, kifésülik a parókákat, előkészítik a szükséges eszközöket, eközben szól a zene és indul a csacsogás is. Van olyan színész, aki éppen ezt szereti, korábban is érkezik, beszélget, lazít ilyenkor, de olyan is akad, aki inkább csendre vágyik, és többnyire az öltözőjében készítik a haját. A fodrászok tűpontosan követik ezeket az igényeket, jól tudják, mik azok az apró gesztusok, amikkel segíteni lehet a színészi munkát. Gabi így fogalmaz: „Bármekkora a stressz kint, az a feladatunk, hogy nálunk eltűnjön.”

Számunkra pedig teljesen egyértelmű, mennyire szereti ezt a kihívást, ami annyira elüt a fodrászszalonok világától. „Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a színházban az a jó, hogy kiszámítható, hiszen minden este hétkor felgördül a függöny. Nos, ez így egyáltalán nem igaz. Sirály, Diktátor, Szerelmek városa” – sorolja, hogy a tükör fölött egymás mellett sorakozó parókák közül melyiket melyik darabban láthatjuk. „Van ezekben bármi egyforma? Semmi, egyáltalán semmi. Minden darab új kihívás.”

A dramaturg

Próbálkozhatunk egy olyan, blikkfangosnak szánt fordulattal, hogy minél láthatatlanabb valaki a színházi háttérmunkában, annál fontosabb feladata van, csakhogy az előadás egy olyan teljesítmény, amiben mindenkinek egyszerre kell tökéletesen ellátnia a munkáját ahhoz, hogy a néző a lehető legjobban szórakozzon. A közös munkában kulcsfontosságú szereppel bír a dramaturg és a rendezőasszisztens. Nem véletlen, hogy a Szeget szeggel próbája alatt Rudolf Péter rendező egyik oldalán Hársing Hilda dramaturgot, a másikon Skrabán Judit rendezőasszisztenst találjuk.

A dramaturg legfontosabb feladata a színpadon elhangzó szöveg gondozása, annak biztosítása, hogy a szöveg a lehető legjobban alkalmazkodjon a rendezői elképzeléshez, de a darab művészeti, kultúrtörténeti hátteréről is ő nyújt információt. A Szeget szeggel Magyarországon viszonylag ritkán játszott Shakespeare-darab. Nádasdy Ádám remek új fordítása most hangzik el először színpadon, kifejezetten modern szöveg, mely jól illik az előadás különös, groteszk világához.

A szöveg színpadi adaptációja egyébként különösen szép feladat elé állította Hársing Hildát, hiszen az eredeti, angol szöveg sajátossága, hogy bizonyos szereplők versben, mások pedig prózában beszélnek, így a dramaturgnak sok esetben verset kellett alkotnia a módosításokhoz. Hársing Hilda azt mondja, a darab nem adta könnyedén magát, hiszen elválaszthatatlanul és egyensúlyban van benne a tragédia és a komédia. „Kihívás volt, hogy ne billenjen el egyik irányba sem, ne a sötétség felé tartson, de azért a sötét mélységeit is megmutassuk” – fogalmaz.

A rendezőasszisztens

Látogatásunk alatt többször kapjuk kérdésünkre azt a választ, hogy majd a rendezőasszisztens tudja. A próba egy pontján Rudolf Péter is őt hívja segítségül. „Hogy volt az a járás?” – kérdezi, Skrabán Judit pedig néhány másodpercig kutat a papírjai között, majd meg is találja a választ. Az ő feladata, hogy az olvasópróbától kezdve minden apró módosítást, változtatást följegyezzen saját szövegkönyvpéldányában, majd eljuttassa a színészekhez és a háttérdolgozókhoz a rendező kéréseit, a próba közben felmerülő igényeket.

Szövegkönyvpéldánya ennek megfelelően külön cikket érdemelne, rajzok, nyilak, sorszámok, felülnézeti ábrák, monogramok díszítik. A furcsaságok azonban hihetetlen precizitást takarnak, hiszen a bemutatóig mindenki az asszisztensnél lévő példányra támaszkodik, ha fel kell idézni valamit, ami elhangzott. Nincs egyszerű feladata, át kell látnia, hogy mi az az ötlet, amire van lehetőség, és mi az, ami nem valósulhat meg.

A Szeget szeggel egyébként Judit számára is érdekes kihívás volt, hiszen alapvetően bonyolult, sokszereplős, sokjelmezes darab, és mivel nem klasszikus formájú előadást látunk, a próbafolyamat arról is szólt, hogy a rendezővel, a dramaturggal, a színészekkel együtt ki kellett találni egy sajátos stílust, az újszerű gondolkodásmódot pedig végig kellett vinni a művön.

A művészeti főtitkár

A kulisszák mögött éppen úgy változik a környezet, mint a színpadon. A művészbüfé ugyan reggel még kihalt, de a fodrásztárban és a színpad környékén már zajlik az élet, a zsinórpadlás olyan, akár egy steampunk film díszlete, a forgószínpad alatti rész a felettünk járkáló színészek lépéseinek zajától kap egy kissé vészjósló hangulatot. A művészeti főtitkárt viszont klasszikus irodai berendezések, iratok között találjuk. Ám ez ne tévesszen meg senkit, munkája a művészeti és a színházi titkáréval együtt korántsem mondható klasszikus irodai feladatnak, nem kis diplomáciai érzéket és empátiát igényel, hiszen ő koordinálja, hogy melyik társulati tagnak éppen melyik színháznál kell játszania.

„Mintha lenne egy óriási sakktábla az összes színházzal és színésszel, a művészeti titkárok pedig igyekeznek úgy lépegetni ezen, hogy ne adjanak mattot egymásnak” – meséli Láposi Réka, a Vígszínház művészeti főtitkára. Munkájának egyik legfontosabb része a havi műsor összeállítása. A havi rendszerességű titkári értekezletre az összes színház művészeti titkára hivatalos. Egy tervezetet visznek magukkal arról, hogy mikor melyik előadást szeretné játszani a színházuk, és azokhoz kikre lesz szükség. Egymás tervezetét és a színészütközéseket figyelve alakítják ki a végleges havi műsoraikat, döntik el, hogy a színészeknek melyik napon hol és melyik előadásban kell játszaniuk. 

Bonyolult és izgalmas koordinációs feladat az övék, aminek köszönhetően Réka az elsők között értesül a repertoárról és a színészekkel kapcsolatos döntésekről. Tőle tudjuk meg azt is, hogy ahhoz, hogy a jelenlegi előadásra való felkészülés eljusson a mostani szakaszába, már májusban elkezdődött a munka, a júniusi évadzárásra pedig már azt is tudni lehetett, hogy a bemutató és a próbák nagyjából mikor lesznek. A péntek esti bemutató előadást tehát több hónapnyi kemény munka előzte meg, saját élményeink alapján pedig biztosnak látszik, hogy a szakma szeretete és az egymás iránti tisztelet is része volt a folyamatnak.