Gyógyító mancsok, vigasztaló nedves orrok – Maya, Frida és Freya, a hospice-terápiás kutyák

A ragyogó téli délutánon, amikor csatlakozunk hozzájuk egy séta erejéig, a kutyák éppen úgy loholnak az új ingerek után, mint bármelyik másik kutya, gazdájuk, Tuza Erika pedig éppen úgy lógatja a kezében a pórázt, mint más gazdák. 

Csak második pillantásra tűnik fel, hogy mennyire figyelnek egymás minden mozdulatára. A köztük lévő egyedülálló kapcsolat igazán különleges helyzetekben edződött. 

Erika és kutyái ugyanis három, palliatív* ellátást nyújtó intézményt látogatnak hetente, köztük a Tábitha gyermekhospice-házat.

Erika mélyen megéli és kiváltságnak, megtiszteltetésnek tekinti azoknak a családoknak a bizalmát, amelyeknek az életében egy olyan sarkalatos pillanatban vesz részt, mint egy hozzátartozó elvesztése. Nyugodt és kedves személyiség, aki komolyan, de nagyon természetesen tekint a halálra, ebben pedig saját, családi tapasztalatai is segítik. Hároméves volt, amikor végigkövette dédnagymamája haldoklását, édesanyja és nagymamája pedig nem zárta ki, hanem inkább partnernek tekintette a szomorú élethelyzetben. Nem óvni próbálták a valóságtól, hanem segítettek neki a jelenben helytállni.

„A hospice-ban számomra a sallangmentes valóság jelenik meg. Az igazságnak olyan tiszta pillanatait élem át, amit a rohanó hétköznapokban nem feltétlenül tudunk megtapasztalni” 

– mondja munkájáról. A modern városi létben a legtöbben el akarjuk felejteni, hogy a halál is az élet része. Erika szerint azonban fontos elfogadni és visszahozni ennek a ténynek a régen sokkal inkább velünk élt elfogadását, hiszen, ahogy mondja, „egészségesebb keretbe teszi a mindennapi életünket és a saját reakcióinkat, ha elfogadjuk, hogy megszabott az az idő, amit itt töltehetünk”.

Egy kutya éppen attól tud meglepően jól kapcsolódni ehhez a folyamathoz, hogy nem érti az élet végességét, a pillanatban létezik, így a terápiában részt vevő betegeket is a jelenben tartja, visszavezeti az önmagukkal és a környezetükkel való harmóniába, ez pedig nagyon jó hospice-kísérővé teszi őket. Ahogy Erika mondja, 

„a kutyák jelenlétében sokkal könnyebben megfogalmazhatóak a félelmeink, és sokkal könnyebben lehetünk önmagunk, hiszen nem várnak el tőlünk semmit, nem kell másnak mutatni magunkat, mint akik vagyunk, ahogy érezzük magunkat. Ez pedig hatalmas ajándék az utunk végén. Egy kutya ugyanolyan szeretettel fog felénk fordulni akkor is, hogyha már nincsen kedvünk beszélgetni, és akkor is, hogyha csak csendben ülnénk.”

Erika egyébként szinte egész életében kutyagazdi volt, első spánieljét még kislány korában kapta, és a családban is mindig volt négylábú társ. Azt, hogy a palliatív ellátásban helye és szerepe lehet a kutyáknak, amerikai tanulmányai alatt látta, ahonnan már kész tervvel jött haza, tudta, hogy ő is ezzel szeretne foglalkozni, így Magyarországon az elsők között vágott bele abba, hogy kutyás hospice-terápiával foglalkozzon. Első munkatársát, Mayát még teljes egészében saját intuícióira hagyatkozva választotta ki, Fridánál és Freyánál már a kiskutyák temperamentumát, egyéniségét megmutató kölyökteszt segítségét is igénybe vette.

A kölykök egy kutyaiskolás alapoktatás után, másfél éves korban vágtak bele a terápiás kiképzésbe. Egy ilyen oktatás egyáltalán nem egyszerű, temperamentumvizsgán tesztelik a kutyusok engedelmességét, és az agresszivitást is vizsgálják, majd tizenöt alkalomból álló gyakorlativizsga-felkészülés következik. Mivel Maya nagyon szabálykövető és engedelmes, már egy év alatt sikerült teljesítenie a képzést, aminek ideje nagyban függ a kutya egyéniségétől (a szelíd, nyitott kutyusok teljesítenek a legjobban) és az életkorától is. A legfontosabb mégis az, hogy az állat és gazdája egymásra tudjanak hangolódni, szeressék és élvezzék a közös munkát.

Az összeszokás folyamata persze sosem egyszerű, Erikának például saját bevallása szerint harmadik kutyájával, Freyával nem is volt olyan könnyű megtalálnia a közös hangot. Ma már mosolyogva meséli, hogy a szabálykövető és engedelmes Maya és a kedves, nyugodt Frida után eltartott egy ideig, hogy egymásra hangolódjanak a dinamikus és energikus Freyával. Sokáig azt érezte, hogy nem tudja az örökmozgó kis spánielt boldoggá tenni, és annak ellenére is ki kellett mozdulnia komfortzónájából, hogy a másik két kutyájával már bejáratott, jól működő napirendje volt. Freyának azonban több kellett ennél, ami végül Erikát is váratlan fejlődési útra vitte. Kutyás sportokat próbáltak ki együtt, elmerültek a szimatmunka világában, olyannyira, hogy Freyának végül a szarvasgomba-kereső vizsgát is sikerült letennie. Ma már egyikük sem bánja, hogy ezt az eseménydús utat járták végig, hiszen Freya így nagyon sok színt hozott a csapat életébe.

A munka szépségéhez az is hozzátartozik, hogy a három eltérő egyéniségű kutya, a már 14 éves Maya, a 10 éves Frida és az 5 éves Freya különböző módokon alakult, változott az évek során. Mindhárman más módon szólítják meg a betegeket, ahogy Erika lelkének is más-más részét mozgatják meg. Fridával például nagyon szépen el lehet csendesedni, reflektálni a korábbi életútra, Maya és Freya pedig annyira életvidámak, hogy az élethez kapcsolják a betegeket is, sokat lehet velük nevetni, játszani.

A kutyák jelenlétére persze mindenki másképp reagál. A beteg gyerekek az utolsó pillanatig nagyon-nagyon ragaszkodnak az élethez, gyakran tesznek fel a mindennapokhoz kapcsolódó kérdéseket, olyanokat például, hogy festik-e a kutyusok körmét, vagy hogy milyen gyakran járnak kutyakozmetikába. A felnőtteknél Freyáék jellemzően a régi közös, kutyás élmények felelevenítésében tudnak segíteni. Különösen szép, amikor a betegekhez és a családtagjaikhoz egyszerre tudnak kapcsolódni, hiszen sok esetben az ő látogatásuk az utolsó pozitív közös élmény, amikor a családok még együtt lehetnek. Erika a terápia alatt végig nagyon figyel a kutyáira, akik apró jelzéseket küldenek. Az is előfordulhat, hogy nekik volt intenzívebb a kapcsolódás, indulni szeretnének, ezt pedig a betegek számára észrevehetetlenül, például az ajtó felé fordulással, mozgolódással jelzik Erika számára. Maya és Frida, a két idősebb kutya 2-3 nappal előre megérzik a halál közeledtét is, amit szintén nagyon finoman adnak gazdájuk tudtára.

Soha nem lehet előre tudni, hogy milyen lesz egy foglalkozás, így nagy fokú rugalmasság kell a munkához. A beteg, a hozzátartozók, de a kutyák igénye is befolyásolja azt, hogy mi történik majd. Sok esetben például, amikor a beteg már nem kommunikál, mert az útja vége felé közelít, a kutyák a jelen lévő családtagokhoz kapcsolódnak és velük játszanak, nekik nyújtanak felüdülést. Máskor a kutya közelsége, puha szőrének simogatása nyugtatja meg a beteget, de az is előfordul, hogy önfeledt játékra, labdázásra is lehetőség nyílik. Az érzelmileg megterhelő élethelyzetben nagy fokú odafigyelés, bizalom és odafordulás szükséges ahhoz, hogy Erika és a kutyák megérezzék, mikor mire van szükség. A spánielek tudják, mindenben számíthatnak a gazdájukra, ő pedig mindig hagy időt arra, hogy Maya, Frida és Freya ráhangolódjon a betegekre. A kutyák intuíciói egyébként sokszor bizonyulnak jobb tanácsadónak, mint az emberi tudás. Ahogy Erika fogalmaz: 

„Nem próbálom meg túlirányítani a helyzetet, inkább hagyom a lelkeket kapcsolódni. Hagyom, hogy mindenki azt vehesse ki a folyamatból, amire épp szüksége van. Ez a kapcsolat sokkal áramlóbb és gazdagabb, mint ha túlkontrollálnám a találkozásokat.”

Kutyák és gazdájuk napja egyébként egészen szigorú rendszer szerint zajlik. A délelőtt általában jókora sétával indul, de rendszeresen járnak kutyakozmetikába is, hiszen a betegekkel való közeli kontaktus miatt nagyon fontos, hogy a három spániel szőrzete ápolt, tiszta legyen. Három fix hospice-intézményt látogatnak heti rendszerességgel, itt töltik a délelőttöket, a kora délutánokat. Rendszerint az indulás előtt dől el, hogy melyik spániel dolgozik az adott napon. Erika előveszi a hámot, a leglelkesebb jelentkező pedig lógó füllel, farkcsóválva jelzi, hogy ma ő lenne legszívesebben a napos. A 14 éves Maya ritkábban dolgozik, könnyebben elfárad, mint fiatalabb kollégái, ám lelkesedése töretlen. Az aktív nyugdíjast nem is lehetne teljesen kivenni a munkából, hiszen igazi maximalista, sokszor arra kell vigyázni, hogy ne hajtsa túl magát, hiszen csak az ereje nem a régi, a jó szíve és a nyitottsága változatlan.

A terápiás folyamat csak akkor lehet sikeres, ha mindenki jól érzi magát benne, még úgy is, hogy a hospice-ellátásban ez a fogalom természetesen viszonylagos. A terápiát vezető Erika, a beteg és a hozzátartozók mellett a kutyáknak sem hétköznapi élmény a munka, hiszen egyszerre élik meg a feléjük áramló rengeteg szeretet és az elválást, amit úgy is érzékelnek, hogy a halálról alapvetően nem sokat tudnak. A betegek nagyobb részével általában csak néhányszor találkoznak, de arra is van példa, hogy valakit otthonában, akár hónapokon keresztül kísérjenek az élettől való búcsúban. Erika számára ezek az esetek a legkülönlegesebbek, hiszen egészen mélyen rálátni az illető életére, állapotának romlására. Ilyenkor pedig a kutyusok számára is nehéz a végső elválás, előfordul, hogy sokáig keresik az adott beteget, vagy nehezebben kezdenek nyitni újabb kliensek felé.

Erika ezekben a nehéz helyzetekben is kutyái mellett áll és oldja negatív élményüket, igazi szimbiózis az övék, amilyet csak ritkán tapasztalni. Számunkra pedig különleges élmény volt egy délutánt eltölteni Erikával és egyszerre játékosan kedves és hősies kutyáival. Ha szeretnétek többet megtudni róluk, akkor látogassatok el március elején Erika előadására. 

Az anyagban szereplő képeket Polyák Attila készítette, egy részük szerepelt a 2017-es Magyar Sajtófotó Kiállításon.