Két tisztáznivaló
Két dolgot nem árt tisztázni az elején. Az első az, hogy a korszakban két híres Ráth Károly is volt. Az egyik 1938-ban született Szegeden. Iparszervező volt, meg gyáralapító, publicista, politikus és királyi tanácsos. Ő szervezte meg a Kereskedelmi Múzeumot, amit vezetett is, valamint a háziipart támogató hazai mozgalom egyik vezetője volt. Ráth György műgyűjtő és Ráth Mór könyvkiadó voltak a testvérei, továbbá a későbbi író, Ráth-Végh István édesapja is volt, nem beszélve a jelenkori politikusról, Csárdi Antalról, akinek meg a szépapja. A másik viszont jelen írás főszereplője, aki valamivel korábban, 1821-ben született, Budán. Ő volt az egyesített Budapest első főpolgármestere.
És ezzel el is érkeztünk a második tisztázásra szoruló dologhoz. Ha felteszik a kérdést, hogy ki volt a főváros első főpolgármestere, az emberek többsége automatikusan rávágja egy másik Károly, Kamermayer nevét. A válasz pedig igaz is, meg nem is, de inkább nem igaz. Az 1873-ban Budából, Óbudából és Pestből összepatchworközött főváros vezetése megosztott volt, Budapest ügyeit ketten vitték és intézték. Volt a polgármester, aki a napi és gyakorlati feladatokat fogta össze és irányította, ő volt Kamermayer Károly. Valamint volt a reprezentatív meg az ellenőrző funkciót betöltő főpolgármester, aki pedig Ráth Károly volt.
A két Károly nem hibátlan, de jó vezetőnek bizonyult. Képesek voltak különösebb egymásnak feszülés nélkül, inkább összetartva, együtt a városért viselni a tisztségüket. Jó nyitány volt ez az egyesült, új főváros számára, és jó ómennek tűnt a jövőre nézve is. A két polgármester ugyanabban az évben (1873) került a pozíciójába, és majdnem ugyanakkor távoztak is onnan. Kamermayer 23 év városvezetés után (betegségre hivatkozva) mondott le a tisztségéről, majd 1897. június elején elhunyt. Ráth ugyanennek az évnek az elején mondott le, és pár hónappal később, július végén ő is meghalt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ott és akkor egy korszak ért véget.
Az elsőre mindenki emlékszik
A fenti alcímben megfogalmazott igazság abszolút működik, időnként mégis akadnak kivételek, merthogy Ráth Károly nevét kissé megkoptatta az idő – ellentétben Kamermayerével. Pedig pozícióját tekintve ő volt a kirakatban, Ráth volt a főváros arca, hozzá képest a polgármester – és ezzel most cseppet sem szeretnénk kisebbíteni az érdemeit – egy szürke eminenciás volt. De a lényeg: Ráth és Kamermayer közös vezetése alatt a főváros nemcsak egyesült és megszületett, hanem világvárossá is fejlődött. Rengeteg építkezés zajlott az idejükben, jelentős beruházások valósultak meg, Budapest nemcsak láthatóan hatalmasat ugrott előre a világ nagyvárosainak ranglistáján. Mai kifejezéssel élve: Budapestet ultramenő hellyé tették a századfordulóra.
Felsorolni is nehéz lenne, mi minden épült 1873 és 1897 között a fővárosban, de elég csak a Margit hidat, a Szabadság hidat, a Nagykörutat, a Nyugati pályaudvart vagy a vásárcsarnokokat említeni, melyek átadásai viszont már Ráth regnálásának utolsó évére estek. A Központi Vásárcsarnok alapkövét például még mint főpolgármester tette le, de az átadón-megnyitón már csak mint egyszerű, hétköznapi városi polgár vett részt. Amikor Budapest első főpolgármestere 1897. július 30-án elhunyt, óriási temetési menet kísérte utolsó útjára (augusztus 2-án).
Ráth Károly 1821-ben született, vagyis már egy nagyon tapasztalt, de még ereje teljében lévő, energikus férfi volt, amikor 52 éves korában főpolgármesternek választották. Addigra már befutott egy szép jogi karriert, és a politikába meg a városirányításba is belekóstolt országos és helyi szinten, előbb Lipótvárosban, majd Józsefvárosban, na és a Parlamentben is. Amikor 1873-ban megválasztották főpolgármesternek, a Vasárnapi Újság a következőképpen lelkendezett:
Alapos készültsége, fáradhatatlan szorgalma, gyakorlati ügyessége s lelkiismeretes pontossága – becsületes tisztakezüségét nem is említve – megszerezték neki a fővárosi közönség s még szélesebb körök teljes bizalmát, s míg munkássága után vagyonossága is emelkedett, azon kevesek közé tartozott, kiknek megérdemelt szerencséje nem költ irigységet.
Bár Ráth Károlyt kedvelte a nép, és még a politikai ellenfeleivel meg a tevékenységét kritikusan szemlélőkkel is jó viszonyt ápolt , két dolog miatt mégis folyamatosan bírálták, hol jobban, hol kevésbé. Az egyik kritika szerint Ráth kevéssé volt alkotó alkat, energiáját és figyelmét beszédei megfogalmazására és nagyszerűségére fordította. Vagyis a tettek helyett inkább a szavak embere volt. A másik kritika szerint pedig túl lojális volt a kormányhoz, nem konfrontálódott eléggé a hatalommal.
Az biztos, hogy Ráth mindig ügyelt arra, hogy hangzatos beszédeket tartson, melyek természetesen hemzsegtek a nagyotmondásoktól és a jól hangzó, hatásvadász elemektől, de az azért erős túlzás, hogy minden energiáját ebbe fektetette volna bele. Mint ahogy az sem teljesen igaz, hogy nem ment volna szembe a kormánnyal és annak politikájával. A főpolgármester a fővárosban született, és itt élt a családja is, így már emiatt is a szívén viselte, hogy mi történik Budapesttel. És ha soha nem is durvultak el a dolgok, ha dönteni kellett a kormány és a főváros érdekei között, mindig az utóbbi mellett tette le a voksát.
Ugyanakkor Ráth jogászvégzettségű volt, sokat ügyvédeskedett, így ne csodálkozzunk azon, hogy jó volt a beszélőkéje, és kiemelt figyelmet fordított a megfogalmazásra. És az se lepjen meg bennünket, hogy a főpolgármester kiválóan tudott egyensúlyozni a politikai oldalak között. De ha úgy vesszük, egy város irányítása, pláne a fővárosé azért jócskán túl is mutat a pártpolitikán. Úgyhogy már csak ezért sem érdemes őt túlzott kormánybarátsággal vádolni, ugyanakkor tegyük hozzá azt is: a két érdek, a fővárosé és a kormányé gyakran mutatott ugyanabba az irányba azokban az időkben.
Kritika érte Ráthot azért is, mert az irodája elsősorban nem általános ügyekkel foglalkozott, hanem személyes ügyekkel. Ez pedig a főpolgármester személyét és imidzsét erősítette – mert azt sugallta, hogy mindenki ügyes-bajos dolgával foglalkozik, nem csak a város dolgaival –, nem pedig a főváros pozícióját. Tény, hogy ezek az ügyek jó színben tűntették őt fel, és sok is volt belőlük, de ha közben ránézünk Budapestre, az állapotára, a fejlődésére, vagyis Ráth regnálásának 24 esztendejére, akkor már nem érezzük annyira jogosnak a kritikát.
Ráth Károly népszerű városvezető volt, ahogy az általa vezetett „Sas-kör″ is, melynek befolyásos tagjai nagyban formálták a fővárosi várospolitikát. Kötetlen hangulatú összejöveteleik nagy lakomázások mellett zajlottak, amiről az alábbi, az egyik gyűlésükre invitáló meghívó szövege is árulkodik:
Rád fényes vacsora várakozik, oh Sas!
Ám, hogy élvezhessed, kell jó gyomor és has.
Talán azt kérdezed, ki légyen a gazda?
Ha olvasni tudsz, e vers feje megmondja.
Kár oly soká törni a fejedet rajta...
Ráth Károly főpolgármesteri tevékenységének mérlege, kritika ide vagy oda, alapvetően pozitív, és ezt már akkor így gondolták elég sokan. És biztosan példaértékű volt az is, ahogy együttműködött a polgármesterrel – nem ismer az emlékezet komolyabb vitát kettejük között. Amikor Ráth 76 éves korában (1897-ben) elhunyt, a Pesti Hírlap így írt róla:
...hamar követte a sírba a hetvenhét éves férfiú az öreg Kamermayert, az első polgármestert, akivel együtt ritka egyetértéssel, benső szükséggé fejlődött kölcsönös bizalommal megvetették Budapest fejlődésének hatalmas fundamentumát.
Forrás:
- A főváros élén – Budapest főpolgármesterei és polgármesterei 1873–1950, szerk. Feitl István (Napvilág Kiadó, 2008)
(Borítókép: Polyák Attila - We Love Budapest)
