A Kiscelli Múzeumban igazi karácsonyi kiállítással, egy sokgenerációs mézeskalácsos família történetével várnak bennünket a Mézes élet című új tárlaton, amely a Beliczay mézeskalácsos és viaszöntő műhely történetébe enged bepillantást.
A történet az 1820-as években indult, amikor Beliczay Imre a nyarat Keszthelyen sógoráéknál töltötte. A sógor mézeskalács-készítő volt, Beliczay pedig besegített a munkába, amit annyira megszeretett, hogy a gimnáziumot otthagyva inkább inasnak állt. Később, a vándorévek alatt az egyik legjobb szakembernél tanulta ki a viaszgyertya-készítést, majd az 1830-as években már Pesten lett belőle mester. Saját műhelyt nyitott, amit az 1838-as nagy pesti árvíz – Pest kétharmadához hasonlóan – nem kímélt meg, ezután került át a mézeskalácsműhely a Csányi utcába. Beliczay Imre részt vett az 1848-as szabadságharcban, ami miatt évekig tartó bujdosásra kényszerült, Kossuthhoz és Deákhoz személyes barátság is fűzte a családi történetek szerint. A korabeli mesterek közül nemcsak szaktudása, hanem társadalmi aktivitása által is kiemelkedett. Ő hozta létre az első önálló pesti mézeskalácsos céhet, amelynek fő céhmestere lett.
Halála után fia, Beliczay Béla egy teljesen új kor hajnalán vette át az üzemet. A céhes kereteket eltörölték, az édesiparban a szalalkáli, sütőpor elterjedésével új tészták jelentek meg. Ennek következtében a mézeskalács is átalakult, a korábbi, díszesen faragott famintázók, az ütőfák helyett – amelyek készítésében az apa, Beliczay Imre bravúrosan ügyes volt – kiszúrókat kezdtek használni, megjelent a mázas díszítés. A gyertyagyártás is változott, a sztearinos gyertyák megjelenése kiszorította a viaszból készült darabokat. Mivel a mester maga pergette a mézeskalácstésztához szükséges mézet, nagy mennyiségű viasz keletkezett, felhasználására pedig a gyertyagyártás helyett más megoldást kellett keresni. Beliczay Béla nem esett kétségbe, feltalált egy padlóápoló szert, ami olyan remek bevételi forrásnak bizonyult, hogy 1886-ban jórészt ebből a pénzből épült szintén a Csányi utcában, néhány telekre a korábbi üzemtől a család kétemeletes bérháza, ahol Beliczayék otthona és műhelye is helyet kapott. Ebben az épületben működik ma a Gólem Központ.
A 20-as években aztán újabb nehézségekkel kellett szembenézni, a gazdasági válság éreztette hatását, a Tanácsköztársaság alatt pedig államosították az üzemet. Trianon után a felvidéki, erdélyi területek elcsatolásával odavesztek a jól kiépített méhészkapcsolatok, nehézkessé vált a beszerzés, ráadásul a vagyon egy része elúszott, mert hadikölcsönbe fektették. Beliczay Béla 1920-ban elhunyt, így a helyzet megoldása gyermekeire, Etelkára és Máriára, valamint eredetileg mérnök végzettségű fiára, Endrére várt. A cég teljes átalakításának és a családi összefogásnak köszönhetően azonban újra felvirágzott a Beliczay-műhely, a 30-as évekre Budapest egyedüli méz- és viaszkereskedőivé nőtték ki magukat.
1936-ban Beliczay Lászlóval a család negyedik generációja is munkába állt, ismét beköszöntött a virágkor. A két világháború közötti időszak utolsó évei bőséges termékpalettával, mézekkel, töltött és gyümölcsös mézeskalácsok társaságában köszöntöttek a műhelyre, mindehhez pedig lélegzetelállító csomagolások is tartoztak, a családi történetek szerint Tüdős Klára is tervezett dobozokat a cégnek. Bár a cég és a család szerencsésen átvészelte a II. világháborút, a műhely az államosítást nem kerülhette el. 1949-ben egy több mint 100 éves történet végére került pont, az üzem betagozódott az állami cukrászati gyárak rendszerébe. Beliczay László tudására persze a szocializmus idején is szükség volt, többek között ekkor született meg A méz ipari feldolgozása – Mézes sütemények című könyv is, amelyben felfedte a féltve őrzött családi recepteket.
A Beliczay-örökségnek azonban nemcsak a 200 éves szaktudás a része, hanem a tudatos, társadalmi problémákra, változásokra fogékony élet is, a munka, a munkások és a család egymás iránti elkötelezettsége, szeretete. Ennek köszönhető, hogy ez a páratlan örökség megőrződött. A kiállítás megnyitóján pedig megjelent Beliczay Erzsébet, a család ötödik generációjának tagja is. A családi mézeskalácsreceptről pedig a látogatók az ő kézírásával készült másolatot vihetnek haza.
A mindössze 3 szobából álló kiállítás nem csupán karácsonyi hangulatba ringat, de röviden végigvezet a mézeskalács történetén is. A tárlat legszebb darabjai a régi, díszesen faragott mintázó eszközök, az ütőfák. Jó pár ezek közül a Beliczay-műhelyből került be, közöttük néhány feketére perzselt darab, amit szó szerint a lángok közül mentettek ki a korabeli muzeológusok, hiszen az államosítás alatt megpróbálták eltüzelni ezeket.
Karácsony környékén az embert néha elragadja a nosztalgia, ám a tárlat nem csak emiatt hordoz ünnepi üzenetet. Megmutatja egy jól működő család különböző generációinak egymás iránti tiszteletét, a méz, a méhek szeretetét és a természettel való együttműködés lehetőségét, ígéretét is.
Mézes élet – A Beliczay mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő műhely története
Program adatai
(Borítókép: Kiscelli Múzeum)
