Oda vagy nem oda, avagy mit jelent?
Ha valaki azt mondja neked, hogy na, kérem, nem oda Buda, és a mutatóujját felemelve jelzi is azt, hogy nem bizony, azzal azt akarja kifejezni a számodra, hogy márpedig nem addig van az, nincs úgy, nem úgy van az, szó sem lehet róla, vagy, hogy egy másik mondást is ide idézzünk, nem eszik olyan forrón azt a kását. Lefordítva a konkrét eredeti mondatot: Buda nagyon nem arra van. Na de akkor merre is? De arra a mondás nem utal, csak arra, hogy merre nem.
Ha nem arra, akkor merre, avagy mi az eredete?
A nem oda Buda mondásnak két eredete ismert, de hogy melyik az igazi, arra nem találtunk konkrét bizonyítékot, viszont mindkettő abszolút helytálló lehet mint forrás. Az is elképzelhető, hogy az első (az időben messzebbre visszamutató) verzió hatott a másodikra, aminek alapján aztán megszületett a mondás. Bármi lehet.
Az első verziónak a török hódoltsághoz, pontosabban annak végéhez van köze. A 145 évre szóló rabszolgasorsnak Buda 1686. évi visszafoglalása vetett véget, és állítólag ekkor született a mondás, miután a harcok lezárultak. A nem oda Buda ebben az értelemben azt jelentette, hogy Budát nem adjuk oda – bár akkor már 145 éve a töröké volt, vagyis ha nagyon kukacoskodni akarunk, akkor mondhatjuk, hogy de hát már odaadtuk. Most pedig csak visszavesszük. Na de a lényeg, hogy Buda felszabadult, a mondás pedig megszületett. Legalábbis állítólag, mert van egy másik verzió is.
Arany János elbeszélő költeménye, a Toldi 1846-ban keletkezett, és a mű a Kisfaludy Társaság pályázatára készült, amit egy évvel később a költő meg is nyert, s mellé megkapta a rá ekkor felfigyelő Petőfi Sándor barátságát is. A 211, egyenként nyolcsoros versszakból álló Toldi elején a címszereplő a tikkasztó nyári hőségben a vállán egy gigantikus petrencés rúddal gyalogol az országút mentén, amikor is katonák egy csapata, Laczfi nádor hada vonul el mellette. Toldi vágyakozva nézi őket, és ekkor történik az emlékezetes epizód, melynek köszönhetően a mondás is megszülethetett:
„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szivébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.
„Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkü bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?
„Én paraszt? én?” – Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyujtott szálfa.
Az elbeszélő költemény első énekében, a 9. és 10. versszakban történik meg a legendássá vált sztori, hogy azt a hatalmas méretű rudat, amit Toldi Miklós épp magával vitt a vállára ejtve, egy kezébe fogta, mint valami pálcát, és kézremegés nélkül Budára szegezve megmutatta a helyes irányt és utat a hadnak, amelyik talán épp rossz irányba ment volna. Bár Toldi nem mondta ki, hogy nem oda Buda, sőt semmi hasonlót sem mondott, de a gesztusban bőven benne volt. Sőt, még jó adag önérzetesség is vegyült a szituációba, hisz a főhőst lenézték és alsóbb rendű parasztként kezelték a katonát. De hát nem úgy van az! Nem oda Buda!
(Borítókép: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény - Fortepan)
