Nagyjából 235 embert végeztek ki az 1956-os forradalom utáni megtorlások idején. A legtöbben Nagy Imre nevét ismerjük, akit egy kirakatper során halálra ítéltek és kivégeztek, de a listán szerepel egy fiatal medika, Tóth Ilona neve is, akinek a tárgyalása – többek között Kiss Réka történész szerint – lényegében a miniszterelnök koncepciós perének főpróbája volt. Az 1957. június 28-án felakasztott medikát Kollár István megölésével vádolták, ám eredetileg röpcédulák készítése és terjesztése miatt vitték be a Deák téri főkapitányságra, ám az ott eltöltött hetek alatt a vádirat brutális gyilkosság vádjává változott. Bár Tóth Ilona többször is maga ellen vallott, de sem a tárgyi bizonyítékok, sem a boncolási jegyzőkönyv, sem a tanúvallomások nem stimmeltek, és 2000-ben semmissé tették az ítéletet.
A rendszerváltás óta készültek a szülőház felújítására
1989 után egyértelművé vált, hogy Tóth Ilona a forradalom mártírja, akit a Kádári diktatúra legitimalizálása miatt végeztek ki egy, a nemzetközi sajtó számára is nyilvános kirakatperben. A rendszerváltás után adták meg neki a végtisztességet, temetésén pedig sok évfolyamtársa mellett Wittner Mária is részt vett, akit az 56-os megtorlások idején a forradalomban betöltött szerepe miatt előbb halálra, végül életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek.
Mivel Tóth Ilona a XVI. kerület szülöttje, a kerületiek életében mindig is fontos volt az emlékezete, a civilek pedig a rendszerváltás óta készültek arra, hogy a rendkívül romos állapotban lévő árpádföldi szülőházát (Állás utca 57.) megmentsék, és méltó emléket állítsanak neki. A Tóth Ilonka Emlékházat végül 2016. október 23-án adták át, az 56-os forradalom 60. évfordulóján, és a ház falában egy időkapszulát is elhelyeztek.
A helyreállítás során mindvégig cél volt, hogy az emlékház mellett egy olyan oktatóközpontot is létrehozzanak, ami a fiatalokat is közelebb hozza az 56-os történésekhez, ugyanakkor nem bontja meg a környék kertvárosi hangulatát. Így történt, hogy míg a házban eredeti bútorokat, archív fényképeket és Tóth Ilonához kapcsolódó kéziratokat, emlékeket látunk, addig a föld alatt van egy oktatóközpont – többek között a bírósági per tárgyalótermeként berendezett helyiséggel.
A bűvös 23 és 57
Tóth Ilonáról a többség valószínűleg csak annyit tud, hogy a forradalom idején megölt, megölhetett egy embert, ami miatt koncepciós perben kivégezték. Azzal viszont már valószínűleg csak a kutatók és (jó esetben) a kerületiek vannak tisztában, milyen is volt ő valójában. Mi foglalkoztatta, milyen környezetben nőtt fel, és milyen volt medikaként? Ezért is jó felkeresni a szülőházát – ahol ráadásul olyan vezetőt kapunk, aki érdekesen meséli el a történetet, minket Frölichné Lendvai Beatrix kalauzolt –, mert sokkal részletesebb képet kaphatunk róla, és megismerhetjük, hogy ki volt ő valójában, ahogy azt is megtudhatjuk, mi vette rá arra, hogy szerepet vállaljon a forradalomban.
Nagyjából 2 éves koráig lakott ebben az egyszerű házban, ahonnan szülei válása után édesanyjával átköltöztek a pár utcával arrébb élt nagyszüleihez. Számmisztikaguruknak itt egyfajta ahaélményben lehet részük, hiszen
Ilona 1932. október 23-án született, míg a mai házszám (57.) MEGEGYEZIK halálának évszámával. Születésnapja pedig mintha már predesztinálná forradalmi szerepére.
Mi nem feltétlenül mennénk el ilyen irányba, de valóban érdekes egybeesés.
Repülésórákat vett, és ejtőernyőzni akart
Értelmiségi családba született, ez gondolkodásmódján és személyiségén is látszódott, rengeteget olvasott (az eredeti bútorok mellett egyébként számtalan régi könyvet is látunk a házban), szeretett tanulni – ebben közrejátszhatott, hogy édesanyja tanítónő volt, míg anyai nagypapája iskolaigazgató. Frölichné Lendvai Beatrixtól megtudtuk, hogy Tóth Ilona kitűnő tanuló volt, így régi álma teljesült azzal, hogy felvették az orvosi egyetemre.
Számunkra elég meglepő, hogy valaki 13-14 évesen ennyire céltudatos legyen. Megsúgjuk, hogy az ilyen kiváló tanulmányi eredményekkel rendelkező lány a kor egyik legkiemelkedőbb gimnáziumába járt, a Teleki Blanka Általános Leánygimnáziumba, ahonnan érettségi után egyenes út vezetett az orvosi karra. Valószínűleg már senki nem lepődik meg azon, hogy ott is kitűnően teljesített, csoporttársai szerint pedig „varázslatos személyisége volt”.
A tanulmányai mellett rengeteget sportolt, kiválóan vívott, atletizált, repült – a közeli Mátyásföldi repülőtéren vett órákat –, és bármennyire nagy vágya volt az ejtőernyőzés, kis súlya miatt nem engedték. Az emlékházban vissza-visszaköszönnek 13 és fél évesen írt, Ébresztő című versének sorai, többek között az időkapszulán is olvasható egy idézet. Az eredeti kéziratot is láthatjuk, a versből süt a hazaszeretet és a nemzeti érzelem, mélyen megérintette őt a megszálló közeg, ezért ennyire érzelemdús ez a vers is.
Nappal gyógyított, éjjel röpcédulákat készített
Nem tervezte, hogy részt vesz a forradalmi eseményekben, az orvosi karrierjére koncentrált, szigorló orvosként már pont a végzés előtt állt 1956-ban, de egy október 26-i felhívásra nem tudott nemet mondani. Édesanyjával ekkor rádión hallgatták az eseményeket, és segítségkérés érkezett az orvosokhoz, ő pedig jelentkezett a Szövetség utcai kórházba (itt volt gyakornok) ápolónőnek. Mivel itt már rengeteg volt az önkéntes, átirányították a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, ahol az Önkéntes Mentőszolgálat tagja lett. Megállás nélkül látta el a sérülteket a helyszínen és a kórházban egyaránt,
nem riadt vissza a legdurvább esetektől sem, és a későbbi per során szemtanúk emlékeztek vissza arra, hogy még a szovjet katonákat is becsületesen ELLÁtta.
November 12-től a politikai ellenállás egyik kulcsfontosságú helyszíne lett a Domonkos utcai szükségkórház. Ő is bekapcsolódott az illegális ellenállási mozgalmakba, röpcédulákat készített, szerkesztette az Élünk című folyóiratot, amit eleinte a Péterfy utcai kórház, majd a Domonkos utcai szükségkórház pincéjében nyomtattak. Ez az ellenállás okozta végül halálát is.
November 19-én az ÁVH razziát tartott a kórház alagsorában, és a házkutatásról fennmaradt jelentés szerint mindösszesen egy Élünk című folyóiratot, száraz kenyeret és cigarettacsikkeket találtak. Emiatt hét másik társával együtt letartóztatták és bevitték a Deák téri főkapitányságra.
Példát statuáltak vele
Annak ellenére, hogy röplapozás miatt vitték be, és ezért is emeltek vádat ellene még novemberben, december elején már szervezkedésben való részvétellel és gyilkossággal vádolták. A forradalom leverése után Kádáréknak legitimizálniuk kellett a hatalmukat, amire pont kapóra jött Tóth Ilona és társai esete, akiket felhasználhattak a forradalom és a fiatalság bemocskolására. Hetek alatt építették fel velük szemben a gyilkosság vádját, megvoltak a személyek, az események, csak épp a bizonyítékok hiányoztak.
A vád szerint az ellenállók csoportja 1956. november 18-án bevitte a Domonkos utcai szükségkórházba a 26 éves rakodómunkás Kollár Istvánt, mert úgy vélték, hogy a kórházban működő illegális nyomda után nyomozó ÁVH-s. Brutálisan bántalmazták, majd
Tóth Ilona a legkülönfélébb módokon próbálta előidézni a halálát:
benzint, morfiumot és levegőt fecskendezett a karjába, a nyakába és a szívébe, de egyik módszer sem sikerült, ezért a mosdóban szíven szúrta egy bicskával. Ezt a per során Tóth Ilona is beismerte, ám a történészek szerint vagy az Evipan nevű tudatmódosító szer és a kínzások hatására, vagy mások védelmében vállalta magára a gyilkosságot.
A vád több sebből vérzett.
Senki sem azonosította az áldozatot, a kórbonctani vizsgálat és a laboratóriumi elemzés nem mutatott ki semmiféle idegen anyagot a szervezetben, de még csak tűszúrás sem volt a testen, a bizonyítékként felmutatott bicskán nem volt sem vérnyom, sem DNS, és még hosszan sorolható a lista. Sőt, Tóth Ilonának sikerült egy kis papíron édesanyjának kijuttatni egy üzenetet, amin ez állt: „Ártatlan vagyok.” Ártatlanságára és a megrendezett perre utal az is, hogy még a halálos ítéleteket rendre aláíró bírónő is az ítélet megváltoztatása mellett foglalt állást, ám a két politikai delegált a legsúlyosabb büntetést kérte Tóth Ilonára és társaira. Mivel Kádár szemében ő volt a megtestesítője annak az értelmiségnek, amely rátört a népköztársaságra, az elejétől fogva a halálát tervezték – senki nem tudta volna megmenteni őt. Nemcsak erőt demonstráltak, de félelmet is generáltak.
A pert arra használták, hogy besározzák a forradalom emlékét. Nagy nyilvánosság előtt zajlott, a filmhíradók előtt részleteket vetítettek belőle, még a külföldi sajtó is követte az eseményeket. A hatalom mindent megtett azért, hogy bemutassák, hogy az ellenforradalom szabadjára engedte a társadalom söpredékét. A közvélemény szemében persze Tóth Ilona ártatlan volt, de egy besúgóhálózatra és a félelemre épülő rendszerben senki nem mert erről beszélni. Tóth Ilonát végül 1957. június 28-án felakasztották. A per véglegesen 2001-ben zárult le, amikor a 2000-ben hozott CXXX. törvény alapján (mely az 1956-os megtorlás során hozott ítéleteket semmissé teszi) a Fővárosi Bíróság az eljárást semmisnek nyilvánította.
A történészek és a kutatók többsége egyetért abban, hogy Tóth Ilonát egy koncepciós perben ítélték el, és egyre több bizonyíték vagy érv van amellett, hogy a vád hamis volt. Akit mélyebben is érdekel a szigorló orvos személye és története, annak érdemes ellátogatnia a Tóth Ilonka Emlékházba, ahol a korhűen berendezett szülőház mellett az 56-os eseményeket és a Kádár-korszakot is bemutató tárlatot, valamint a koncepciós per rekonstruált tárgyalótermét is megnézheti.
