Ragyogó színek és gomolygó, energikus formák fogadnak Keserü Ilona Műcsarnokban rendezett, Hommage – Tiszteletadás című kiállításán, amely egy lenyűgöző, több mint 70 éve tartó pályát mutat be. Ez a pálya nem lineárisan építkezik, egyes motívumok újra és újra visszatérnek az időben. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a művész munkásságának egyik központi eleme a kapcsolódás, minden korszakában emléket állít azoknak a mestereknek, pályatársaknak, akik fontos inspirációt jelentettek számára, miközben maga is inspiráló példává válik. A kiállításnak éppen ezért lett alapmotívuma a tiszteletadás.
A tárlat első része azokat a mestereket mutatja be, akiknek munkássága fontos inspirációt jelentett Keserü számára. A művész tehetsége már igen korán megmutatkozott, családja is felfigyelt rá, szinte kislány volt, mikor foglalkozni kezdett vele Martyn Ferenc, aki nemcsak nagy hatású alkotó, de a Pécs környéki kulturális élet egyik központi alakja is volt. Fontos fiatalkori mesterei között tartja számon Ottlikot is, de a kiállítás első részében Borromini, Velázquez és Klee is megjelennek egy-egy alkotás erejéig. Számunkra azonban méreténél és színeinek energikus hömpölygése által is kiemelkedik ezek közül az alkotások közül a Színváltó Gomoly – Vidovszky-zene című festmény, amelynek címe Keserü férjére, Vidovszky László zeneszerzőre utal.
Kettejük közös munkásságának lenyűgöző eredménye a következő teremben látható, Hang-szín-tér című hanginstalláció. Keserü 1972 óta végez színkutatásokat, az volt a célja, hogy a spektrum összes színét megfesse. Vidovszky Lászlót zeneszerzőként ezzel nagyjából párhuzamosan a hangkészletnek a korábbiaknál részletesebb, a hagyományos érzékelési sémáktól eltérő felosztása kezdte foglalkoztatni. A két művészt foglalkoztató kérdések végül egy közös munkában értek össze, így született meg a Hang-szín-tér, egy installáció, amelynek színe és hangjai azonos rendszer szerint változnak. Az alkotás először Keserü 1982-es, első Műcsarnokban rendezett kiállításán mutatkozott be. Az installáció színes PVC-csövekből áll, amelyek között sétálva különös hanghatást hallunk, olyan érzésünk lehet, mintha egy folyamatosan mozgó, változásban lévő furcsa erdőben lennénk.
A kiállítás harmadik részében a művész saját munkásságára reflektál, olyan alkotásokat látunk, amelyeknek témája, motívumai többször megjelennek az életműben. Talán ebből a részből ismerhetjük meg leginkább Keserü sajátos, természettudományos, az építészet és a népi kultúra iránti érdeklődését, a külföldi utazások alkalmával érkezett inspirációkat. Érdekesek például Utókép-transzpozíciói, melyeknek születéséről a megnyitó alkalmával a művész korábbi nyilatkozatát idézték:
„Délelőtt beszélgettem egy doktoranduszjelölttel itt a műteremben, és éppen bizonyos módon vetődött egy fénypászma a nyitott ajtóból a falra, hosszan néztem. Behunytam a szemem. Gyönyörű látvány jelent meg a lecsukott szemhéjam mögött: a fényjelenség utóképe. Még ma meg akarom festeni. Hihetetlenül boldogító inspiráció. Egyenesen a természetből jön. A fényből. Az ember testének működéséből. Abból, hogy nyitva tartom a szemem, becsukom a szemem, káprázatot látok. Régen ezt nem tekintettem volna festészeti témának.”
A kiállításon a szuszékmotívumok, egy 1967-es balatonudvari látogatás alkalmával felfedezett barokk sírkő formája vagy az imént említett Utóképeken már saját festészetére szabott cangiante festési mód (színváltás – a drapériákat az árnyékos részeknél nem sötétebb, hanem valamilyen elütő árnyalattal érzékeltetik) jelenik meg. Utóbbit 2001-es római látogatásán fedezte fel. A sajátos témák pedig fokozatosan alakulnak, visszatérnek az életműben, egyre újabb élmények, jelentések rakódnak rájuk.
Keserü munkásságát általában Bak Imréével és Nádler Istvánéval vetik össze, de számtalan hatás és kapcsolódás alakította, mesterei, pályatársai iránti elkötelezettségéről ő is sokszor megemlékezik. Talán éppen ez a nyitottság, figyelem teszi nagyszerű mesterré őt magát is. 1983-tól kezdve tanított Pécsen, a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola alapítója, amelyből később kinőtt az ország első képzőművészeti doktori iskolája. A tanítással azonban ennél direktebb kapcsolatot is ápol, 2003–2008 között zajlott Színerő festészeti programja, ahol a pécsi Zsolnay-gyár által biztosított helyiségben mutatta meg tanítványainak, hogyan lehet igazán nagy méretben dolgozni. A kurzust olyan, ma már nagyon ismert alkotók is látogatták, mint például Barabás Zsófi, aki műteremlátogatásunk alkalmával a festészetét formáló egyik legfontosabb elemként emlékezett vissza rá.
Keserü Ilona munkásságában azért is kap különös szerepet a mesterek iránti tisztelet, mert a művész sokáig egy olyan korban volt kénytelen mozogni, amikor a művészgenerációk az ismeretátadásban szinte csak az egymástól nyert tudásra hagyatkozhattak. Ugyanakkor friss, kapcsolódásra kész szelleme, energiái ma, a nyilvánosság megváltozott közegében is autentikusan szólítják meg a fiatal alkotókat és a nagyközönséget.
(Borítókép: Nyikos Zsófia - Műcsarnok)
