A belvárosban járunk, egy jellegzetes pesti bérház napos, felső emeleti lakásába érkezünk, Barabás Zsófi nyitja ki nekünk az ajtót. A festőművész jelenleg két és fél hónapos ösztöndíját tölti Normandiában, ám budapesti látogatása alkalmával megmutatta nekünk, hol alkot. Műterme két kis szobából áll, az egyikben dolgozórész kapott helyet, a másikban készülnek a festmények. „Egy kicsit üres most a tér” – szabadkozik, hiszen a képek egy része ottjártunkkor még a Deák Erika Galériában megrendezett, Ahonnan látni a tengert című kiállításon volt, ahova szintén ellátogattunk vele.
Barabás Zsófi művészcsaládból származik, édesapja Barabás Márton szobrászművész, két öccse közül a fiatalabb, Benedek szobrász, Barabás Lőrinc pedig a szélesebb közönség számára is ismert dzsessztrombitás.
„Annak, hogy édesapám képzőművész, nagy előnye, hogy úgy nőttünk föl, hogy ezt a mintát láttuk. Szokták kérdezni, hogy mi mindig művészetről beszélünk-e, amikor vasárnap együtt ebédelünk. Hát nem! Eljönnek a megnyitóimra vagy Lőrinc koncertjeire, gyakorlati tanácsokkal is segítenek, de nem kritizáljuk folyton egymást. Édesapám sosem nyomta ránk ezt a pályát” – meséli.
Szülei tanácsára szerzett pedagógiai végzettséget, pályája pedig egyébként is izgalmasan alakult, egyszerre végzett festőművészként és tervezőgrafikusként a Képzőművészeti Egyetemen. Saját bevallása szerint a precizitást és a letisztultságot, ami munkáira jellemző, grafikusi ismereteinek is köszönheti, festőként is könnyedén végzi a nagy precizitást igénylő, aprólékos munkafolyamatokat, és nagyon biztos kézzel dolgozik.
A grafika ezen túl is fontos szerepet tölt be munkásságában, nemcsak a Vince Kiadó számára korábban készített kiadványok, de Moizer Zsuzsával közös könyvei által is. Első közös alkotásuk, a Mindenki tud rajzolni arra biztatta az 5–12 éves gyerekeket, hogy kreatívan vegyenek részt az alkotás folyamatában. A könyvet már öt nyelvre lefordították, és a Pompidou Központ könyvesboltjában is kapható, az ötlet pedig háromkötetes sorozattá nőtte ki magát. A kicsik Barabás Zsófi és Moizer Zsuzsa által készített rajzokat egészíthetnek ki saját ötleteik alapján. Az egyik legnehezebb feladatnak a munka során az bizonyult, hogy úgy alkossanak igazán izgalmas képeket, hogy ne tűnjön teljesen késznek az alkotás, a kicsik hozzá merjék adni a saját ötleteiket. A közvetlenség, a kapcsolódás igénye egyébként is jellemző a művész egész egyéniségére.
„Nem szeretném, hogy az emberek azt érezzék, hogy én vagyok a művész, akit, mondjuk, lehet Instagramon követni, de nem lehet tőle kérdezni” – vallja.
Bár grafikusként indult, és ez a munka is végigkíséri egész pályáját, sőt az utóbbi években szobrokat is készített, Barabás Zsófit mégis leginkább festőművészként ismerjük. Furcsa, amőbákra emlékeztető biomorf formái, sajátosan megfestett felületük és vibráló színeik miatt térérzetet keltenek, valósággal hömpölyögnek a szemünk előtt, de áttűnések, átfedések által kapcsolódnak is egymáshoz, amiből a festő érzéseire vagy a saját érzéseinkre, kapcsolatainkra asszociálhatunk. A művész így fogalmazza meg hatásukat:
„Az érdekel, hogy a fölfeszített nagy vásznon hogyan tudok úgy térérzetet kelteni, hogy aki a képeket nézi, érezze a különböző felületek, struktúrák játékát. Hasson az idegrendszerére, ahogyan a szeme letapogatja az alkotást. A festményeimen nincs olyan típusú narratíva, mint, mondjuk, egy figurális képnél. Úgy szeretnék érzéseket előhívni, mint ahogyan a zene teszi ezt. A zene hatására önkéntelen folyamatok indulnak el a lelkünkben. Én pedig azt szeretném, hogy amikor megállsz egy festményem előtt, akkor engedd, hogy az ugyanígy hasson rád.”
A jellegzetes biomorf formák végigkísérik Barabás Zsófi eddigi munkásságát, ám csoportokba, sorozatokba rendeződnek, amelyek hűen tükrözik, hogy a művészt éppen milyen hatást érte, mi inspirálta. Ebből a szempontból is érdekes egy kicsit közelebbről megszemlélni a műteremben található dolgozórészt és a könyvtárat. Az íróasztal fölött festő barátok és magyar mesterek alkotásait látjuk. Korniss Dezső, Keserü Ilona és Haász István művei mellett Bak Imre,, Moizer Zsuzsa és Bernát András művei is megtalálhatók a falakon. A festőművész számára fontos, hogy mesterei, barátai alkotásai vegyék körül, inspirációt jelentenek számára, de aktív kapcsolatot is ápol az itt látható művészek nagy részével.
Bak Imrével 2012-ben Nonfigurációk címmel közös kiállítása is volt, ezután kezdett geometrikus formákat is megjeleníteni műveiben. Keserü Ilona 2007-es, Színerő – Léptékváltás című mesterkurzusa szintén fontos nyomot hagyott a művész munkáin. A kurzus alkalmával Pécsett, a még felújítás előtt álló Zsolnay-gyárban dolgozhattak a résztvevők, óriási méretű vásznakra. Barabás Zsófira elemi hatással volt, hogy ebben a méretben alkothatott, a festmények mérete, térben elfoglalt helye azóta is olyan kérdés, ami időről időre foglalkoztatja, az utóbbi időben is elsősorban nagy méretű alkotásokon dolgozott. Tanult Angliában, de ösztöndíjjal Buffalóba, Finnországba, Rómába és Japánba is eljutott, jelenleg pedig Normandiában tölt közel három hónapot. Japánban készült munkái az életmű egyedi részét képezik, a kis dobozokban látható installációk furcsa, klausztrofób érzést keltenek, és – többek között – arról a kis helyre préselődött embertömegről mesélnek, amely európaiként első látásra szokatlan lehet a szigetországban.
A műteremben nyomon követhetjük az alkotómunka különböző fázisait. Az egyik szobát szinte betölti egy frissen elkészült festmény, ami egészen új irányt képvisel. A kis rajzok, amelyeket mellette látunk, az alkotási folyamat elején jutnak fontos szerephez. A művésznek egyébként is lételeme a rajzolás:
„Szükségem van rá, olyan, mint levegőt venni vagy inni. Sosem utazom úgy sehova, hogy ne legyen nálam egy füzet vagy egy ceruza” – mondja.
Ennek a folyamatos munkának az eredménye az a megszámlálhatatlanul sok rajz, amit festményeihez később felhasznál.
Egyszerre négy-öt képen dolgozik, a vászonra először egy akrilfestékkel felvitt alap kerül. A felületre maszkolás után spaklival viszi fel a vastag olajfestékréteget. Ezeknek a gesztusszerű hullámoknak a vastagsága nemcsak térérzetet ad, de valóban térbe is emeli a formákat. A vastag festékréteg száradása egy-másfél hónapig tart. Eközben a művész sok időt tölt azzal, hogy elmélyült figyelemmel szemléli a készülő alkotást, így születnek meg azok a varázslatosan vibráló színek, amelyek szintén kiemelik a gomolygó formákat a sík felületből.
„A színek egymáshoz való viszonya hihetetlenül erős térérzetet tud produkálni. Sokszor előfordul, hogy kikeverek egy színt a palettán, majd ráteszem az alapra, amitől teljesen más lesz. Dialógus indul el a háttérszín és a rápakolt színek között a felületen. Ez az egész egy izgalmas kísérletezés és játék” – mondja a különleges hatásról.
A kész képeken szereplő formák áthatják egymást, az egyes elemek egymásra csúszásának érzését szintén színekkel adja vissza a festőművész. A vastag olajfestékréteg, az egymáson áttűnő formák, a színek együttese és a képek mérete által pedig a kész festmények előtt állva úgy érezhetjük, mintha egy ismeretlen, ám nagyon is háromdimenziós, energiától duzzadó világ húzna fokozatosan magához. Még fotón is nehéz visszaadni az érzést.
Bár Barabás Zsófira jellemző, hogy folyamatosan alkotások csoportjában gondolkozik, jelenleg egészen szabad időszakot él meg, háromféle irány foglalkoztatja párhuzamosan, és mindegyiknek egyszerre képes figyelmet szentelni. Sűrű képeknek hívja azokat az alkotásait, amelyek az eddig használt, geometrikus elemek elhagyásával készültek. Munkáin megfigyelhető, ahogy a Bak Imrével közös kiállítás idején megjelent domináns geometrikus formák először kisebb tartóelemekké váltak, mostanra pedig teljesen elmaradtak, és egyfajta indarendszer, vonalrendszer jelent meg helyettük, ez fogja körül az organikus formákat. Az alapformák valósággal lebegnek a háttér előtt, mintha a vízben úsznának, mégis van köztük kapcsolat a vonalrendszerek által.
A festő közben folytatta, továbbfejlesztette a felhőknek nevezett képtárgyak alkotását is, amelyek már eddig is jól körülhatárolható csoportot képviseltek munkásságában. A régebbi, sík alakzatokkal szemben ezekben a felhőkben most mélyítést is látunk.
„Mintha levennék a festményeimről egy formát, és önálló életre kelteném” – meséli. „Érdekelt, hogy mi történik akkor, ha az alapon belül megjelenik még egy forma. Ezeket az elemeket úgy festettem meg, hogy ne nyomják el az alapvető alakzatot. A legfontosabb, hogy milyen az első kivágás, azon belül jelenik meg egy kisebb forma, majd ezeknek a formáknak a kapcsolatát kell valahogy a színekkel és a felületekkel definiálni. A következő lépés talán az lesz, hogy teljesen áttört alakzatok jönnek majd létre.”
A figurálistól az absztraktig: Nagyon pontosan mutatják be a figurális alkotásoktól az absztraktig tartó változás folyamatát azok a pici papírplasztikák, amelyeket Barabás Zsófi 2000-es finnországi tartózkodása alatt készített. Ezeken még egészen pontosan megjelenik egy kikötőváros képe, ahogyan azt a 2000-ben készített, Finn ház című alkotáson is látjuk. A formák egyszerűsödése, egymásra helyezése már absztrakt formában utal vissza az élményre, ahogyan azt a kicsit pop-artos, Finnország című reliefen is látjuk. A reliefekhez kapcsolhatók Barabás Zsófi felhői is. Bár méretük kisebb, mint amit a festőtől megszoktunk, valójában olyanok, mintha a festmények vagy az inspiráció forrását jelentő saját rajzok kivágott részletei lennének, az akasztásukra használt falfelület pedig háttérként funkcionálna. Így a háttér valójában az alkotás részévé válik, teljesen összemosódik a szemlélőt körülvevő térrel.
A harmadik irányt, amin a művész dolgozik, minimálképeknek hívja. Itt is a felhőkhöz hasonlóan egyszerű, kivágott formákat látunk, de teljesen egyszínű, egyöntetű háttér előtt.
„Érdekelt, hogy milyen hatást kelt két-három szín ekkora méretben, egyetlen formaként, mi történik akkor, ha egészen kevéssel akarom érzékeltetni a mondanivalót” – meséli.
Mintha a festő sajátos világának esszenciája mutatkozna meg ezeken az alkotásokon.
Energikus színek, letisztult formák szüntelen gomolygásának látványa tárul elénk a műteremben. Nem véletlen, hogy Barabás Zsófi művészetét nagyon sokan a vidámsághoz, a pozitív energiákhoz kapcsolják. Ugyanakkor ennek a pozitív érzésnek mélysége is van, koncentrált figyelem és szakmai tudás áll mögötte, ezeket a színeket nem adják ingyen. A festőművész pedig elfogadja ezt az azonosítást:
„Nem célom, hogy vidám vagy szép képeket fessek. Én festem a képeimet, és tudatos vállalás a részemről, hogy ilyen képeket akarok festeni. Volt nehezebb periódus az életemben, és persze most sem könnyű minden, de mégis, önmagam miatt is ezeket a színeket, formákat használom. Azért, hogy én jól érezzem magam, mert engem ezek a színkombinációk érdekelnek és megnyugtatnak. Olyan vagyok, amilyen képeket festek.”
