A Madách téren nem volt mindig térkő, fa vagy csobogók, ahogy árkádok, kiülős helyek és kezdetben ezek a klinkertéglás, kicsit még art deco, kicsit már modern épületek sem. Ezek az épületek, vagyis a Madách-házak mindig is kitűntek a Károly körút és a környező utcák házai közül. Ez az egyformaság, ez a sűrű tömb és az a „diadalív” ott a Madách tér végén elsőre indokolatlannak tűnhet, mert végül is mi értelme van annak, hogy egy sétány ilyen monumentális felvezetést kapjon? Az, hogy ide eredetilegnem sétányt terveztek, hanem egy sugárutat, ami átszelte volna egész Erzsébetvárost.
Pest fejlődése nemcsak az egyre szaporodó paloták, bérházak, gyárak és hatalmas középületek sokaságát jelentette, hanem annak az úthálózatnak a megtervezését is, amelynek nagy része ma is behálózza a várost. A reformkori Pest rohamos fejlődése, gazdasági és kulturális központtá válása egyre nagyobb terheket rótt a városra, a negyedek egyre zsúfoltabbá váltak, és a keskeny utcácskák és földutak már nem tudták kiszolgálni azt a forgalmat, amit a város generált. Kezdetben erre kitűnő megoldás volt az Andrássy út megtervezése és megépítése, ám ahogy teltek az évek, a városrendezők látták, hogy még több körútra, új utcákra, másod- és harmadrendű utakra van szükség.
Az 1900-as évek elejére tarthatatlanná vált a sűrűn beépült városrészek helyzete, különösen Erzsébetvárosé. A Dob és a Király utca szinte áthatolhatatlan dzsungelében jellemző volt a szegénység és a szemét, az elhanyagolt és öreg házak képe, a tervezett új úttal nemcsak a forgalom enyhítését, de a leharcolt állapotok megszüntetését is szerették volna elérni.
A lehetséges sugárútra a Király és a Dob utca között dr. Morzsányi Károly, Erzsébetváros országgyűlési képviselője tett javaslatot 1902-ben, de ezt a Főváros nem fogadta el. Csak évekkel később, 1908-ban döntöttek egy új útvonal, az Erzsébet sugárút megnyitásáról, ami az új városháza épületének tengelyéből indult volna, egészen a Rottenbiller utcáig, majd a Damjanichon át kiért volna a Városligetig – ezt 1914. június 2-án fogadták el, de nem valósult meg, mert július 28-án kitört az I. világháború.
Egészen sokáig úgy tűnt, hogy a terveket mindenki elfelejtette, de amikor napirendre került a területen álló Orczy-ház bontása, majd egy lehetséges újabb beépítés, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa felélesztette a sugárút koncepcióját. 1929-ben országos, titkos tervpályázatot írtak ki a Károly körút és a Madách tér, vagyis a sugárút nyitányának építészeti kialakítására, ami rendesen megmozgatta az építésztársadalmat.
47 pályamű érkezett be, ez mai szemmel is sok, a kor valamennyi „sztárépítésze” indult rajta, többek között Komor Marcell, Sándy Gyula, Bierbauer Virgil és Árkay Aladár – aki egyébként elhozta az első díjat. Merész és utópisztikus gondolatokban persze nem volt hiány: diadalívvel, toronyházzal, szobrokkal és árkádokkal ellátott koncepciók születtek.
Ma is számtalanszor átrohanunk a Madách tér végén, a sétány elején átívelő épület alatt, ez Árkay Aladár elgondolásának egy szelete, ám hiába volt ő a nyertes, a bizottság végül egy különös hibridet valósított meg: Árkay nyertes tervét ötvözték Wälder Gyula már-már modernbe hajló, art decós koncepciójával. Az építkezés 1937-ben indult, a tér már egy év után elkészült, azonban a II. világháború, a pénztelenség és később az újabb urbanisztikai tervek elsodorták a sugárút gondolatát.
Noha a teljes útvonal nem jött össze, azért az örömre ad okot, hogy egy része mégiscsak megépült, sőt, még csak nem is autók járnak rajta, hanem mi, városlakók. A Madách-házak és a tér Budapest városképének ma már szerves részei, amiket a Gellért-hegy tetejéről is azonnal kiszúrunk, a Városháza parkból szemlélve pedig néha az az érzésünk, hogy ezek az épületek akár New York utcáin is állhatnának.
