Hatalmas találmány volt a hirdetőoszlop hajdanán, mert javította a városképet, összefogta az addig összevissza ragasztott plakátokat, és színesebbé tette az utcákat, hiszen az új hirdetési lehetőség a plakát műfaját is megújította. Nem utolsósorban pedig remek találkahelynek is számítottak ezek az oszlopok, hiszen általában színházak, kávéházak, mozik közelében álltak.

A hirdetőoszlopoknak elég sanyarú a sorsuk az utóbbi években. Februárban a VIII. kerületben számoltak fel és bontottak le összesen 25 darabot, de már a 2015-ös tulajdonosváltás óta zajlik az oszlopok eltávolítása. Pedig a hirdetőoszlopok egykor nagyon is hozzátartoztak a városképhez – még akkor is, ha a szemünk hozzászokott látványukhoz –, és nemcsak a történelem megjelenítői, de a pesti humor forrásai is voltak.

Piszoárból hirdetőoszlop

A hirdetőoszlop feltalálója, Ernst Litfaß, magyarosan Litfass Ernő nevű nyomdász-publicista-rendezvényszervező volt, aki először kapott engedélyt 1855-ben, hogy egy kőoszlopot állítson fel Berlinben, az Alexanderplatz közelében levő Münzstraßén, ahová a saját plakátjait kiragaszthatja.

Hogy miért volt zseniális a később reklámkirálynak becézett Litfaß ötlete? Akkoriban minden nagyvárosban, így Berlinben is probléma volt az illegális plakátolás. Plakátokat ragasztottak mindenhová: falakra, kerítésekre, fákra, és ha már nem volt szabad hely, egymásra ragasztották őket. A régi plakátok elszakadtak, elfújta őket a szél, ezzel rombolták a városképet, de az oszlopok megjelenésével ez a probléma megoldódott. Nemsokára 100 oszlopot emeltek a városban, és 50 esetben már létező utcai felületeket, kutakat, piszoárokat alakítottak át hirdetési felületté.

Litfaß levédette a találmányát, amit németül máig LitfaßsäulÉnek, vagyis Litfaß-oszlopnak neveznek.

A hirdetőoszlopok akkora népszerűségnek kezdtek örvendeni, hogy egyre többen szerettek volna rajtuk szerepelni, és el is terjedtek Németország-szerte, majd később Franciaországban, Ausztriában is.

Budapesten 1878-ban merült fel a hirdetőoszlopok használatának ötlete – ekkor fogalmazta meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsa az oszlopok állításának és használatának a rendeletét –, de még tíz évet kellett várni, mire megjelentek az utcákon. A rendeletben az állt, hogy első lépésként 60 oszlopot állítanak fel a fővárosban, és ezeket vállalkozói alapon, kötött áron adják bérbe, az oszlop öt százaléka felett pedig a városvezetés rendelkezik, ebben az arányban teheti közzé fontos üzeneteit a fővárosiak számára. 

A hirdetések tartalma nem sérthette a közérdeket, és ha ezt valaki megszegte, annak a saját pénzén kellett eltávolítania szabályszegő hirdetményét.

„Aki fajtalanságot tartalmazó iratot, nyomtatványt vagy képes ábrázolatot nyilvános helyen kiállít, árul vagy terjeszt, a szemérem elleni vétséget követi el és 3 hónapig terjedhető fogházzal és 100 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Az irat nyomtatvány vagy képes ábrázolat szerzője, készítője, nyomtatója is büntetésben részesül”

– fogalmaztak szigorúan. A hirdetőoszlopok és a hirdetőtáblák elhelyezése ekkor még Emmerling Károly vállalkozó monopóliuma volt, egészen 1911. március 12-ig, amikor megalakult Budapest Székesfőváros Hirdető Vállalata. Bár a házfalakra továbbra is lehetett plakátokat ragasztani, a henger formájú kőoszlopok azért is voltak népszerűek, mert rájuk könnyedén fel lehetett ragasztani nagyobb méretű papírt is, és a körbejárható forma az olvasást is megkönnyítette.

A 30-as évekre már nemcsak az elmaradhatatlan „gombakalapos” hirdetőoszlop-modellek voltak az utcán, de valamelyiknek a tetejére óra került, egyes csatornalejáratokat is nyitható hirdetőoszlopokba rejtettek, megjelentek a fák törzsét védő hirdetőoszloprácsok is, később pedig már belső megvilágítású oszlopokat is gyártottak. A 30-as évek közismert jelmondata volt, hogy a „világítás vevőt vonz”, és ez nemcsak az üzletek megvilágítására, hanem a hirdetőoszlopokéra is vonatkozott.

Budapesten volt a legdrágább hirdetni (1911-től a Főváros a saját kezelésébe vette az oszlopokat): 1 darab félíves plakát hirdetési díja akár 92 pengőbe is kerülhetett egy hónapban, melyet a Magyar Távirati Iroda érdekeltségi körébe tartozó Magyar Hirdető Irodának fizethettek meg a hirdetők. A Főváros vállalatának évi bevétele 800-900 ezer pengő volt, melynek 10 százaléka tiszta hasznot jelentett. A Főváros hirdetőcégét 1949-ben államosították, ekkor Állami Hirdető Vállalat lett a neve, 1957-től pedig Magyar Hirdető (MAHIR) néven dolgoztak tovább.

A sziporkázó reklámplakátok fénykora

Akármennyire zseniális találmány volt is, megjelentek a szokásos kritikai hangok is a plakáttartó helyekről, melyek – mivel kevés volt belőlük – igen zsúfoltakká váltak.

„Ha a hirdetőoszlopok nem feltűnően színesek, hanem szegényesen tarkák, az üzletek kirakatai túlzsúfoltak, rosszul méretezettek, akkor rendetlenségükkel vagy túl komplikált díszítésükkel szinte tolakodóan avatkoznak bele a járókelők érzéseibe. (...) A túlzsúfoltság okozza azután a még le nem járt plakátok vagy egész, vagy részbeni átragasztását, ami igen könnyen jogi következménnyel járhat. Ezért láthatni olyant, amit másutt sehol; a függőlegesen tervezett plakátok vízszintes ragasztását; amely nemcsak ízléstelen, de egyenesen sérti a hirdető fél érdekeit, mert a könnyen olvashatóság rovására megy. (...) Érthetetlen ... miért egy hirdető-oszlop tetejét mindenféle búbbal, gömbbel, párkányzattal telerakni, amikor ezek egyikére sem lehet hirdetést felragasztani s még azonkívül könnyen rongálódnak. Ezeknek elhagyása jelentős költségmegtakarítást tett volna lehetővé, így azonban alig hoznak hasznot”

– panaszkodott a Pápai Hírlap újságírója a 30-as években, és valószínűleg Budapesten is felmerültek ezek a problémák.

A hirdetőoszlopok azonban romantikus helyszínekké, kiemelt találkozási pontokká váltak a városban, hiszen általában színházak, kávéházak, mozik közelében álltak. Miközben az ember várakozott az oszlop mellett, egészen biztosan nem unatkozhatott: háború idején és békeidőben is kozmetikai termékek, divatos ruhadarabok, színházi előadások, illetve hangversenyek reklámjaival találkoztak a járókelők, valamint cukrászdák, éttermek, áruházak, mozik és színházak is hirdették magukat – olykor humoros figyelemfelhívással, máskor részletes programismertetéssel.

Az új hirdetési lehetőség a plakát műfaját is megújította, azokat nemegyszer neves, élvonalbeli grafikusok készítették.

A plakátokat „urbanisztikai dekorációnak”, „az utca képeskönyvének″, „az utca freskójának” és az „utcák rongyának” is nevezték. A legnagyobb sikert a humoros plakátok aratták, amelyek legismertebb alkotói az 1930-as évek legelejétől a magyar reklámgrafika legnagyobbjai, Káldor László, Kassowitz Félix és Macskássy Gyula voltak. Humoruk forrása a pesti vicc, az ismerős társadalmi helyzetek, típusok, az általános emberi gyengeségek fricskázása volt. Szóvicceiknek, kreatív képi megoldásaiknak volt köszönhető a korabeli pesti utca humora. Káldor, aki a Richter Gedeonnak, a Divatcsarnoknak, az Orionnak is tervezett plakátokat, az egyik ásványvizes plakátján egy üveget ábrázol, mely fogyasztóját öleli ezzel a szöveggel: „Jókarban tartja a szervezetét a Mira természetes glaubersós víz”.

A Kőbányai sört hirdetőplakátján egy lehúzott bolti redőny alatt bekukucskáló úr látható, a szlogen: „Legalább egy üveg Kőbányai sört!”, a Symphonia szivarkát reklámozó hirdetésen pedig a szivarok adják ki a zongora billentyűzetét. Macskássy és Kassowitz közös alkotásai, a Caola szappan vagy a Nikotex Darling szintén humorosan buzdították vásárlásra a fogyasztókat. Utóbbi cigarettareklám mai szemmel duplán megmosolyogtató, hiszen szlogenje a következő volt: „Építse újjá egészségét!” Szintén elképzelhetetlen ma már ez a plakátfelirat is: „Ha süt a nap, ha esik, egy cigaretta jólesik!”

Nem nehéz elképzelni, milyen színes és izgalmas lehetett ezekben az évtizedekben Budapest utcaképe. A hirdetőoszlopok még egy mainál kevésbé rohanó korszakhoz tartoztak, hiszen az utcai forgatagban a rajtuk sorakozó színes plakátok megállították a járókelőket.

Felhasznált irodalom:

(Borítókép: Fortepan)

Címkék