We Love Budapest: Minél előrébb haladok az új könyvedben, annál inkább bonyolódnak a szálak. Ez a korábbi írásaidnál nem tűnt fel, ahogy az sem, hogy ennyire jelen lenne egy önreflektív elbeszélő. Kicsit olyan érzés olvasni, mintha bizonyos helyzetekben megmutatná, hogyan alakul a szöveg. Tulajdonképpen mi volt a célod ezzel a regénnyel?
Háy János: Az irodalmi műveknek vagy általában a műalkotásoknak nincs konkrét célja. Amiért szeretjük őket, hogy szórakoztatnak vagy épp tanítanak. Hogy az önmegismerés felé irányítanak, az inkább csak következmény. Ha mégis volna valami célra tartás, az maximum az volna, hogy a szerző a mű tárgyát a lehető legmélyebben ragadja meg, a sorsok és a szereplők életigazságát mindenekfelett képviselje. Talán ez a regény a történet szálait nézve tényleg sokrétűbb, mint a korábbiak, bár soha nem szerettem az egyszerű történetbonyolítást, az egy szálon függő, ok-okozati rendszerre épülő regénystruktúrákat. Amit ebből ki lehetett hozni, azt a 19. század írói kihozták. Amúgy sem tudok már hinni abban, hogy az életünk egyszerű logikával felépíthető, ha – mondjuk – egészségesen élünk, akkor tuti, hogy boldog és hosszú életünk lesz. A tapasztalatok nem ezt bizonyítják. Bár valamilyen szinten az ember ragaszkodik a faék egyszerűségű logikához, mert megkönnyíti a gondolkodást, és képes ideig-óráig magyarázatot adni az életünkre. Ezt a sok-sok történetet feltáró regényt végül is egy talán furcsa kenőcs ragasztja össze, ez pedig az elbeszélő helyzetbe hozása, s ez némiképp olyan, mintha olvasóként részeseivé válnánk a regény épülésének. Az elbeszélő különben nagyon vicces figura, sokat nevettem rajta, mikor írtam.
WLB: Mennyire tudsz íróként távolságot tartani a szövegtől, és képes vagy-e elkerülni, hogy – mondjuk – te mint Háy János és az életed történései beleszövődjenek?
H. J.: A távolságtartás a privát énünktől az egyik legfontosabb írói alapelv. Senkit nem érdekel az én privát gondom és bajom, csak az a gond és baj érdekes, ami megképződik a papíron. Ilyen módon gondolom azt, hogy minden irodalmi mű, még az önéletrajzok is fikciók. Sőt, a magunkról elmesélt múlt is egy kitalált történet, hiszen mindig az aktuális énünkhöz igazítjuk a múltat. Másképp beszélünk magunkról házasként, és másként a válás után, hogy csak egy egyszerű példával hozakodjak elő. Ugyanakkor minden mű mögött az alkotó életereje, érzelmi és szellemi kvalitásai húzódnak meg. Egyszerre tárgyszerű, amit írunk, és egyszerre mélységesen fakad belőlünk, hiszen a mi szívünk nélkül halott lenne. Ez azt is jelenti, hogy bármely élettörténet belekerülhet, és bármikor módosulhat a mű elvárásai szerint a történet.
WLB: Érdekes, hogy mondod, hogy sokat nevettél az elbeszélőn írás közben, meg az is, hogy a mű elvárásai szerint bármelyik élettörténet bármikor módosulhat. Milyen a szereplőiddel való kapcsolatod, hogyan hatnak rád? Másrészt általában van a fejedben már egy nagyjából kész vázlat, hogy hová szeretnél a történettel eljutni, vagy ezek írás közben alakulnak?
H. J.: Általában nagyon szeretem azokat, akikről írok. Nem tudom őket nem szeretni, hiszen meg kell értenem az életüket és az életük igazságait. Csak olyanról lehet írni, akiket meg tudsz érteni, és képes vagy a sorsuk képviselőjeként működni. De soha nem tudom pontosan előre, hogy milyenek. Olyan a velük való találkozás, mint megismerni egy új munkatársat a melóhelyen, hogy lassan derül ki róla, hogy valójában kicsoda ő. Mélyen hiszek abban, hogy az olvasót, miként a szerzőt is, a megismerés vágya hajtja végig a szövegen. Ezért is hiszek a megírás lendületében, és mindenkit – ha tanítok például szépírást, a kezdő kollégákat is – arra biztatok, hogy ezzel az eredendő lendülettel menjenek neki a történetnek és végig rajta. Az aprómunkát ráér a végén elvégezni. Nem baj, ha elsőre néhány fejezet lent van, később lesz idő megtölteni tartalommal, de az eredendő lendületet ha elveszti az ember, akkor onnét alig van visszaút. Szóval a felfedező vakságával és kíváncsiságával írok és épp úgy olvasok is.
WLB: „…engem is feszít a kíváncsiság, hogy mi fog történni, így hozzuk létre a regényt, és így teremtjük meg az életünket.” Ebben picit ott van az a mondat is, hogy „Mindenki a maga sorsának kovácsa”. A regénybeli szereplők is folyamatosan alakítják a sorsukat, új életet kezdenek, eldöntik, hogy mostantól minden máshogy lesz, vagy hogy boldogtalanok lesznek… Te hiszel abban, hogy mi alakítjuk az életünket, vagy inkább hozott anyagból dolgozunk?
H. J.: Talán úgy tudnék erre kicsit ravaszul válaszolni, hogy hozott anyag nélkül nem lenne min alakítanunk. Az alapjainkat nem tudjuk megváltoztatni, és aki arra kér, hogy legyél más, mint aminek születtél, hamis útra akar terelni. Az viszont biztos nem mindegy, hogy a genetikai kódodból adódó sajátosságokat milyen szinten valósítod meg. Minden adottságot lehet nagyon lent is hozni, és persze a lehető legjobb szinten is. Ráadásul a legtöbb adottságunk működhet negatívan és pozitívan is. Vegyünk csak néhány alapjellegzetességet, a humorra való fogékonyság lehet gonosz és felszabadító, az okosság lehet előrevivő és letaglózó, a vezetésre való hajlam lehet a mások leuralása és a mások helyzetbe hozása is.
WLB: Több helyen is szembejöttek velem olyan mondatok, idézetek tőled, amelyekben valamilyen formában benne volt az „élet” szó. Elég csak megfordítani a Boldog boldogtalan című könyvedet, és a hátsó borítón is ott van. Mit jelent számodra az élet, és mit jelent számodra élni?
H. J.: Az élet számomra a világot jelenti. Addig van nekem világ, ameddig van életem, és ez mindenkivel így van. Lehet, hogy ez a gondolkodás nem számol a rajtam kívüli realitással, ami természetesen rajtam kívül van, ugyanakkor számomra csak azáltal valósul meg, hogy én is vagyok. Abból, hogy vagyunk, következik, hogy van lehetőségünk cselekedni, a cselekvés pedig nem más, mint a világ alakítása, a világ alakítása pedig, ha jól alakítjuk, legalább azon a területen, ahol van módunk alakítani, akár még jobb is lehet. Ugyanakkor senki felett sem törnék pálcát, ha nem így gondolja, de vannak helyzetek, amikor morálisan megkérdőjelezhető az életből való kilépés gesztusa, például amikor gyerekeid vannak.
WLB: Nem jellemző rád, hogy a boldogságtól kicsattanó karakterekről írj – ez az új regényedben is így van. Mitől ilyen érdekesek számodra a nehéz sorsú karakterek?
H. J.: Számomra az esendőség az emberi lét alapja. Az esendőség miatt merünk egymáshoz szólni, ez teszi lehetővé, hogy ne rettegj a másiktól. Amikor az esendőség jobban látszik, mert nehéz élethelyzetben vagy, jobban látszik az is, hogy ki vagy valójában. De semmiképpen sem gondolnám a szereplőimet nehéz sorsú és fásult arcoknak. A többsége épp olyan, amilyen én is vagyok, nagyon közel állnak hozzám, és remélem, hogy az olvasókhoz is, és nagyon erősen késztetnek arra, hogy gondolkodjunk a világról, hogy vegyük komolyan azt, hogy az élet néha olyan, hogy nevetünk rajta, néha olyan, hogy viselni kell a fájdalmakat. Egy biztos, ők a közös sorsunkhoz akarnak hozzászólni.
WLB: A könyvben van egy rész, ahol nagyon erősen jelen vannak a budaiak, tulajdonképpen egy pesti szemszögéből is lehetne olvasni, hiszen nincsenek túl szépen ábrázolva. Te találkoztál életed során ezzel a pesti–budai ellentéttel? Létezik még? Meghatározza a személyiségünket az az oldal vagy a kerület, ahol élünk?
H. J.: Egyrészt én az a vidéki sutyerák vagyok, aki mindjárt a XII. kerületbe költözött, és azóta is jószerével ott élek. Szeretek itt lakni, szeretem azt a környezetet, amit kamaszkoromban megismertem, ahol a legfontosabb dolgok történtek velem. Ugyanakkor utálom a budai gőgöt, ami természetesen létezik, és ebből adódóan van Buda és Pest ellentét is valamilyen szinten. Különben senki nem egy kétmilliós nagyvárosban él, hanem egy kisebb régióban. Bármennyire is világpolgárok vagyunk, csak lokális szinteken tudunk otthon lenni. Én bizonyos tekintetben európainak tartom magam, de valójában európainak lenni csak Ázsia vagy Amerika szempontjából értelmes állítás, ez pedig olyan nagy lépték, hogy nem lehet vele mit kezdeni. Szeretek úgy lenni idegen városokban, hogy tudom, hogy működik az a város, szeretek így lenni más országokban is, de alapvetően a hazámban vagyok otthon, ami lehet, hogy Budapest vagy épp a szülőfalum, de leginkább az a nyelv, amin írok és érzek és gondolkodom a világról.
WLB: Hosszú évek óta élsz a Hegyvidéken, rendszeresen fel is bukkannak az itteni helyek az írásaidban. Mit jelent számodra ez a környék, illetve el tudod képzelni, hogy valahol máshol élj?
H. J.: Az ember arról ír, amit ismer. Ez vonatkozik a helyszínekre, a szereplőkre és az életélményekre. Persze hogy szerepelnek a környezetem helyszínei a könyveimben, de amikor hosszabb időt töltöttem külföldön, akkor azok a helyszínek és azok a szereplők is megteltek élettel. Én ott szeretek élni, azon túlmenően, amit korábban írtam, ahol azok élnek, akiket szeretek. Sajnos én érzelemfüggő vagyok, s ha az érzelmeim nincsenek rendben, akkor kár vinni akárcsak a csillagokig is.
(Borítókép: Valuska Gábor)
