„– Aztán nehogy úgy járj ám, mint az egyszeri falusi, aki elment Pestre!? – A tikot tyúknak mondta, a vödröt vedernek, a gráblát gereblyének. De amikor rálépett a (gereblye) fogaira, a nyele meg orron csapta, már azt mondta: »A nyavala ebbe a gráblába!«”
– olvashatjuk Gvadányi József Egy falusi nótáriusnak budai utazása címet viselő művében. De vajon milyen a jellegzetes pesti nyelv?
Pestiesen szólva
Amikor Szegeden tanultam, a beszédemről rögtön kiszúrták, hogy pesti vagyok. Addig abban a hitben éltem, hogy a „tájszólás” a vidéki nyelvezet sajátja (vidéki – na, például ez is egy pesti szó), de aztán ráébredtem, bizony vannak olyan nyelvi sajátságok, melyek csak a fővárosiakra jellemzők. Ilyen például a „mekegés”, vagyis a rengeteg e hang ejtése (szemben az ö-ző nyelvjárásokkal), és a névelő beszúrása a személynevek előtt (a Kati). A vidékiek általában a pestiek nyelvhasználatát affektáltnak érzik, ugyanis megfigyelhető a mondatok, a beszédszakaszok elnyújtása, a hangmagasság felcsúsztatásával. Van egy sajátos pesti kiejtésünk is: péndzt mondunk pénz helyett, vagy bendzint benzin helyett.
„Lemegyek vidékre”
– csakis pesti lehet az, aki ezt ki meri ejteni a száján. Többen arroganciának, lekicsinylőnek tartják a „le” igekötő használatát akkor is, amikor egyébként sokkal inkább a „fel” igekötő használata lenne a helyes („felmegyek Nógrádba”, hiszen az mégiscsak északabbra van, mint Pest). Hogy van-e ilyen ítélkezés abban, hogy mindenhová lemegyek, Pestre viszont fel, kivéve Budáról Pestre, mert olyankor az „át” igekötőt használjuk, nem tudni; egy magyarázat szerint ha az adott hely népsűrűsége, a város infrastrukturális fejlettsége nagyobb, mint ahonnan elindulunk, akkor felutazunk, ha pedig kisebb, akkor le.
Mások szerint a pesti nyelv sajátossága viszont leginkább az, hogy tele van szlenggel, magyartalanságokkal – innen ered a „pestiesen szólva” kifejezés is, mely a 19. században alakult ki. A fővárosban honosodtak meg legelőször az új szlengek, és innen terjedtek szét az egész országban. Ha egy Pestre látogató hazament, előadta az otthoniaknak, miket tanult, és hozzátette: „pestiesen szólva”, az annyit tett: „ezek a pestiek nem tudnak rendesen beszélni”, miközben titkon menőnek számított a tanult szóhasználat. A „pestiesen szólva” tehát egyfajta illedelmes mentegetőzésnek számított, ha valakinek kicsúszott a száján egy Pesten hallott szleng.
A pesties nyelvhasználatot nevezik úgy is, hogy budapesti argó, budapesties beszéd, budapesti kávéházi nyelv, budapesti magyarság, budapesti népnyelv, budapesti szalonnyelv, budapesti volapük (mesterséges nyelv), budapesti zsúrnyelv, budapestizmus, Budapest nyelve, Budapest saját tájszólása, pesti magyar nyelv. Sőt, a kerületekre is lehet jellemző eltérő nyelvhasználat (fóburgszanleopold, azaz lipótvárosi tájszólás, Kerepesi úti beszéd, Lipótváros argója). Hogy létezik-e igazi pesti nyelv, arról sok vita folyik: sokan sallangos és íztelen köznyelvnek tartják, a szleng szülőhelyének. Balázs Géza nyelvész szerint viszont a budapesti nyelv leginkább sokszínű: keveredik benne a tolvajnyelv, a diáknyelv, a szleng, a köznyelv és a különféle nyelvi divatok.
Secperc alatt
Az viszont biztos, hogy vannak szavak, melyeket leginkább Budapesten használunk, ilyenek például a közlekedési eszközök városnyelvi nevei (a fogaskerekű helyett például a „fogas”). Fővárosunkból terjedtek el az úgynevezett plázaszólások: „Megyek a Kikeába” (a Kika és az Ikea összegyúrásából), „madaras Tesco” (vagyis az Auchan), a „Spár” vagy annak igés változata, a „spárol”, vagy az Auchan után az „osanol”. A Lidl Pesten „Lidli”, a Tesco gazdaságos kolbász pedig „tecsós kolbász”.
Pesties mozaikszók a Bées (Budapest Sportcsarnok), a Köki (Kőbánya-Kispest), a Lumú (Ludwig Múzeum), a Müpa (Művészetek Palotája), a Pecsa (Petőfi Csarnok), a Zépé (Zöld Pardon). A Pecsa kifejezés az áthallásos jellege miatt (megyek a Pecsába) eleinte egyáltalán nem tetszett az intézményvezetőknek, de aztán annyira általánossá vált a megnevezés, hogy elkezdték hivatalosan is használni. Pesti tájszavaknak számít a Batyi (Batthyány tér), a Szecska (Széchenyi fürdő), a K-híd, a Blaha (Blaha Lujza tér), a Kápmegyer (Káposztásmegyer) vagy a Rákosborzasztó is.
Tágabb értelemben a pesti nyelv részei az anekdoták, a pesti viccek, a graffitik, szólásmondások és a szójátékok is. Kevesen tudják, de szintén pesti jellegzetesség a félremagyarázás, melyet Timár György író, újságíró, humorista terjesztett el:
„Hogy hívják az olvasó juhászt? – Nyájas olvasó. A vámpírok adminisztrátorát? – Vérelszámoló. Az okos kisfiú nagyszülőjét? – Agymama.”
Jellemzően pesti a „Kevés vagy” kezdetű szólásféleség („Kevés vagy, mint BKV-nál a kényelem”), vagy a „Nehogy már” kezdetűek („Nehogy már a Lánchíd folyjon a Duna alatt″). Angyalföldről származik a híres „Ki a Duna vizét issza, az saját vizét issza vissza” rigmus vagy a „Megszívtad, mint a torkos borz”, a „Ne nézzél, kérdezzél!” is, vagy a „Ha fáj a lába, a BKV ingyen amputálja” versezet.
Tipikus budapesti szókapcsolat az „agyilag zokni”, az „Aki beáll k…-nak, ne sírjon, ha b…”; az „Akkora paraszt vagy, hogy az óvodában kombájn volt a jeled”; az „Anyádék is inkább moziba mentek volna”; az „egyszerűen nagyszerű”; a „Lecsaplak, mint sofőr a taxiórát”; az „Olyan vagy, mint a lépcsőház: sötét és korlátolt”; az „Olyan sötét vagy, hogy a szádban a Negro is világít”; az „Olyan szellemes vagy, mint a Kerepesi temető”; a „secperc alatt”; a „mese habbal”; a „Mi az hogy?”, a „Mi ebben a pláne?”, a „most jött a halpiacról”, a „szintén zenész”.
Ha még többet szeretnél tudni a pesti nyelvi sajátosságairól, a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú, a BUSZI nagyszabású vizsgálatában olvashatsz további érdekességeket.
Felhasznált irodalom:
(Borítókép: Fiordaliso - Getty Images)
