36 évvel ezelőtt kezdődött a brit szituációskomédia-sorozat Nagy-Britanniában, amit nálunk négy évvel később, 1992-ben mutattak be először az akkori M2-n. Kis túlzással, de tényleg csak kicsivel, az első adásba kerülés óta nálunk folyamatosan megy a sorozat, valahol mindig el lehet kapni valamelyik epizód részletét, ha csak úgy a csatornák között kapcsolgat az ember. Nem véletlenül van több mint 35 ezres rajongótábora a Facebookon. Tartunk tőle, ilyen méretű még Angliában sincs.
A Csengetett, Mylord? pilotrésze 1988 decemberében került adásba, majd maga a sorozat 1990 januárjában indult az első évaddal, és 1993 nyaráig még további három készült belőle. A négy évad és a pilot összesen 26 részt hozott. Angliában is viszonylag sikeres volt a sorozat, de korántsem annyira, mint nálunk – hasonló ez a Depeche Mode itthoni sikeréhez, aminek olyan fanatikus rajongótábora sehol nincs, még a zenekar szülőhazájában, Nagy-Britanniában sem, mint nálunk. Hogy ez miért van így? A fene se tudja.
Amikor 2018-ban 30 éves volt a sorozat, a The Guardian terjedelmes cikkben csodálkozott rá a magyarországi rajongásra, és számolt be arról, hogy az akkor még „csak” huszonezres méretű rajongótábor hívására és szervezésében a sorozat több szereplője Budapestre látogatott, ahol könnyes szemmel vették tudomásul, hogy mennyire szeretik őket nálunk. Ezt két évvel korábban egy londoni kiruccanás előzte meg, amikor páran Budapestről a brit fővárosba utaztak, hogy találkozzanak a sorozat néhány szereplőjével, és az eredeti helyszín előtt, ahol a sorozatbeli arisztokrata család, a Meldrumok éltek, fotókat készítsenek róluk.
Budapesten tárt karokkal várták a színészeket, programokat szerveztek nekik és velük, többek között a sorozatban látott, ötfogásos menüsorral is megvendégelték őket az egyik elegáns fővárosi étteremben (természetesen a séf is a sorozat rajongója volt). A cikkből az is kiderült, hogy volt akkoriban olyan magyar rajongó, aki a tengerimalacait meg a nyulát nevezte el a szereplők után (Teddy, James és Mr Stokes, illetve Ivy), egy másikat pedig gyakorlatilag az életbe hozott vissza a sorozat: épp rákbetegséggel küzdött, kemoterápiára járt, de ő elhatározta, hogy ennek ellenére mindennap nevetni fog – és akkor akadt rá a Csengetett, Mylord?-ra. A sorozat pedig segített neki.
Az elmúlt évtizedek során többször is próbálták megfejteni, hogy mi lehet a rajongás oka,
ami egy, a szerelemhez hasonló mélységet és elköteleződést jelent, és éppen ezért, véleményünk szerint, nem is kell megfejteni. Akit érint, annak így is jó, így, hogy nem tudja az okát. Pláne, hogy okból több is van, és önmagában egyik sem nevezhető meg fő indoknak. Például mi, magyarok mindig is szerettünk szélsőségesen rajongani a sorozatokért, lásd Isaura, Dallas, Jóbarátok, vagy hazai gyártásból a Szomszédok, és a Csengetett, Mylord? is ebbe a sorba illeszthető. De azzal a különbséggel, hogy a rajongás mértéke még nagyobb, még fanatikusabb. Az is lehet ok, hogy sitcomhoz képest a Mylord okosabb és igényesebb, mivel a szokásos 20-30 perces részek helyett itt 50 perces részek vannak, így a történet és karakterek kibontására, árnyalására több, legalább annyi ideje volt az alkotóknak, mint a poénokra.
Ha már a poénoknál járunk, az biztos, hogy az angol humor nálunk is nagyon kedvelt, a Mylord pedig elég magas minőséget képvisel ezen a téren (is). Kellőképpen blőd, szarkasztikus, csípős, és tele van jobbnál jobb, szállóigeszerű, bárhol és bármikor idézhető mondatokkal. Mindez pedig 1992-ben csupa olyan színész hangján szólalt meg, akik az akkori hazai felhozatal első vonalába tartoztak (pl. Hollósi Frigyes, Benedek Miklós, Hámori Ildikó, Szirtes Ági, Pásztor Erzsi). Semmit nem kopott se a sorozat, se a míves szinkronja az elmúlt több mint 30 év során.
Most pedig a hazai rajongás kézzelfogható bizonyítékot is kapott:
a közelmúltban több könyv is megjelent a sorozatról és a rajongásról. A Csengetett, Mylord? Univerzum című kötet, amit három éven keresztül írt a szerző, Boromisza István, aki természetesen szintén a sorozat elkötelezettje, nem a rajongásról írta meg könyvét, hanem rajongásból: nem megfejteni szerette volna a nagy titkot, azt, hogy miért szeretjük Mr. Stokes-t, Ivyt és a többieket, meg nem is könnyes-nosztalgikus ódát szeretett volna zengeni, hanem kiterjeszteni a sorozat univerzumát. Ehhez pedig létrehozott egy igencsak különleges könyvet, egy interaktív enciklopédiát, ami egyszerre szól a sorozatról, annak világáról, de elsősorban mindarról, ami jobban-lazábban kötődik, köthető hozzá. A szöveget a sorozathoz nagyon passzoló, az egyes karaktereket szerepeltető, karikatúraszerű illusztrációk (Kvassai Tibor munkája) egészítik ki.
Boromisza évadról évadra és azon belül részről részre haladva foglalkozik mindennel, de tényleg mindennel, ami a sorozat kapcsán csak felmerülhet: történelem, kultúra, divat, etikett meg gasztronómia, reggelig lehetne sorolni a témákat (még a horkolás mikéntje és az ellene való hatásos védekezés is terítékre kerül). Mire a könyv végére érünk, nemcsak a sorozat világa lesz színesebb és információtól dúsabb, hanem magukról az angolokról meg az 1920-as évekről (amikor a Mylord játszódik) is megtudunk egy rakás érdekességet. Ráadásul az egyes passzusok mellett QR-kód is található, amelynek segítségével a könyvből kapott információ még tovább mélyíthető. Érdemes hát a könyvvel a kezünkben újra belevágni a Csengetett, Mylord?-ba, mert lehet, hogy utána már más, tágabbra nyitott szemmel nézünk rá kedvenc sorozatunkra.
Boromisza István: A Csengetett, Mylord? Univerzum
- 21. Század Kiadó
- 352 oldal
- 6990 Ft
(Borítókép: TV Times – Getty Images)
