Legrégibb fotónk igazi atlétákat ábrázol, az 1865-ben létrejött Nemzeti Torna Egylet alapítóit. A tornamozgalom német mintára vert gyökeret Budapesten, ahol egészen új testgyakorlatnak számított, az iskolai testnevelés-oktatás népszerűsítésében is nagy szerepe volt.
Míg korábbi, szép hölgyeket bemutató képgalériánkban viszonylag könnyen válogattuk össze a század elejének legbájosabb dámáit, a férfiakkal nem volt egyszerű dolgunk. Bár az urak a korabeli társadalom jellegzetességeinek megfelelően jóval többféle helyzetben, szerepben jelennek meg, úgy tűnik, eltartott néhány évtizedig, mire rájöttek, mit is kell csinálni a fényképezőgép előtt. Addig pedig marad néhány, a szerencsés véletlennek köszönhetően elkapott pillanat és a kissé merev politikusfotók.
Az 1910-es évek fotói némiképp igazolják azt a feltételezést, hogy az I. világháború minden borzalma mellett kaland is lehetett a résztvevők számára. A fronton készült megrázó fotók mellett jó néhány tréfásat is találunk, amikkel talán a saját helyzetükön is igyekeztek könnyíteni a katonák. A hátországban pedig eközben olyanok is akadtak, akik harci mén helyett inkább falovacskán töltötték az időt.
Az 1920-as, 1930-as évek a nagy kivetkőzés ideje. Míg az előző időszakból csak elvétve találtunk arcszőrzet nélküli urakat, ebben az időszakban egyre többen ragadtak borotvát. Lányos arcú, ápolt legények néznek vissza ránk a fotókról, miközben a sportnak is egyre nagyobb szerep jutott.
A 40-es évekből a háború borzalmairól és Budapest ostromáról szóló felvételek, sőt hadirokkantakat ábrázoló képek közül kellett kiválogatnunk a későbbi, békés mindennapok fiatal és jól fésült urait ábrázoló fotókat. Szinte meglepő, hogy a világégés után néhány évvel már sportosan lebarnult, rövidnadrágos, gondtalanul bicikliző férfiak köszönnek vissza a fotókról.
Az 50-es, 60-as évek fotóin mintha minden ma is divatos férfitípus egyszerre jelenne meg, csak valahogy szerényebb, egyszerűbb változatban. Megtaláljuk a magát Prédikálószék oroszlánjának képzelő, extrém sportos arcot, a napszemüvegével villantó városi zsúrpubit, a verdában feszítő nagymenőt és a bronztestű izomkolosszusok szocialista változatát. Akinek pedig nem jutott más, próbálhatott őshipszterként, az újdonságok iránti nyitottságával hódítani a félkész Erzsébet hídon.
A 70-es évek aztán egészen más divatot hoztak, a természetesség jegyében újra betör az arcszőrzet Budapestre. Az évtized vége felé pedig mintha lazulás mutatkozna a divat terén is, elfogadottabbá válik a hosszú haj, a parkokban tavasszal már egy-két virágkoszorús hippi is megváltaná a világot. A tél legmenőbb darabja viszont továbbra is a hegyes orrú, magas sarkú csizma, a ködvágó marad, ami már a 60-as évek végén is hódított.
A 80-as évekre aztán eljön a szabadság, nemcsak a divat és a stílus terén, hanem az egész életünkben. A kockás inges reformerek mellett a régi rendszerből itt ragadt, szürke öltönyös exkáderek és a makkos cipős, fehér zoknis vállalkozók privatizálják szét az országot. Ami pedig ezután megmarad, már egy következő évszázadra tartozik.
(Borítókép: Fortepan)
