„A fiatalok éhezik a hitelességet” – Interjú a Korda házaspárral

Most életműkoncertre készülnek az Arénában. Ha fiatalon arra gondolt, hogy sikeres énekes lesz, arra számított, hogy egy ekkora koncert hasonló kulisszák előtt zajlik majd, vagy teljesen máshogy képzelte el?

Korda György: Nemcsak Magyarországon, hanem a világon is nagyon ritka ebben a műfajban a hozzám hasonló korú aktív énekes. Hiszen tavaly 75 előadásunk volt, tavalyelőtt 110. Aktívan részt veszünk a körforgásban, nem tízévente jövünk vissza egy búcsúkoncertre. El se tudtam volna képzelni, hogy ez így alakul, még csak azt sem, hogy valaha fel fognak tenni nekem egy ilyen kérdést. Azért lettem énekes, mert ugyan felvételiztem a Színművészeti Főiskolára érettségi után, de a harmadik rostán kiestem. Ennek ellenére Várkonyi Zoltán, aki a felvételi bizottság elnöke volt, azt mondta, hogy: „Fiatalember, magának szép hangja van. Miért nem próbálkozik meg az énekléssel?” Így indultam el. 

Mi volt az, ami karrier szempontjából elérhetőnek tűnt, mikor később együtt kezdtek el énekelni?

Balázs Klári: Én eredetileg egy másik pályával párhuzamosan terveztem magamnak az énekesi pályát [Balázs Klárinak kozmetikusvégzettsége is van – a szerk.], mert mindig úgy gondoltam, hogy két lábbal kell a földön állni. Nem azért kezdtem bele az éneklésbe, hogy megismerjenek az utcán, hanem azért, mert én ezt szerettem, és a mai napig nagy szerelem a színpad. Gyuri már sztár volt, 24 éve volt a pályán, mikor találkoztunk, velem együtt azonban egy új karriert épített fel. Ő alkotó ember, és ketten együtt is azok vagyunk. Nagyon komoly zenei alázat, alkalmazkodási készség kell, hogy a privát élet és a színpadi élet is együtt működhessen.

Visszatérve a régi Budapestre és Korda György karrierjének kezdetére: ekkor még egészen más lehetett a város és benne a szórakozóhelyek. Milyen volt egy menő hely a 60-as években? 

K. GY.: Az első fellépésem 1958-ban a Zeneakadémián volt, de a legelső olyan hely, ahol pénzt is kaptam a fellépésért, az a Budagyöngye volt a II. kerületben. Ez volt akkoriban a legnagyobb zenés kerthelyiség, olyan ezerszemélyes. A budaiak népszerű szórakozóhelyén zenés műsorral, tánccal várták a vendégeket, de vacsorázni is lehetett. Csodás volt megismerni ezt a hangulatot, a miliőt. A négytagú Chappy zenekarral léptem fel [Orlay Jenő dzsesszdobos együttese – a szerk.], de ekkor még nagyon fiatal voltam, 19 éves, nem is ismertem nagyon más szórakozóhelyet. 

Könnyebb volt egy ilyen elegáns helyszínről aztán továbblépni?

K. GY.: Az itteni sikerem megalapozta a következő helyet, ami már egy komolyabb éjszakai szórakozóhely volt, a Moulin Rouge Budapest Táncpalota. Ott fellépni már rangot jelentett. Pénteken, szombaton az Operettszínház mellett, a Nagymező utcában az Andrássy út sarkáig állt a sor, vártak a látogatók a bejutásra. Nem volt ez a hely megfizethetetlenül drága, és nagyon komoly emberek szerepeltek a színpadon, például Alfonzó, Rodolfo, híres artisták, énekesek. Ez már egy következő lépcsőfok volt a pályámon, itt figyeltek fel rám a Magyar Rádióban is. Megkerestek, és felajánlották, hogy tanuljak a rádió stúdiójában, ahol olyan tanáraim voltak, mint Balassa P. Tamás zeneszerző, zongoraművész, Romhányi József költő, író, Horváth Tivadar színművész. Ez egy egyéves iskola volt, csak ezután kezdtek velem rádiófelvételeket csinálni.

A rádió segítségével nagy lépést tett a karrierje, a 60-as, 70-es évekre az egyik legismertebb előadó lett Magyarországon. Ekkor azonban jött a beatkorszak és egy másfajta zenei forradalom. Ön mégis maradt a táncdaléneklésnél. Miért döntött így?

K. GY.: Egyrészt mindenkinek van egyfajta hangi adottsága. Az én hangi adottságaim inkább a slágerekre, romantikus dalokra predesztináltak, rájöttek, és én is rájöttem arra, hogy a hangomnak nincsenek határai, óriási dalokat énekelhettem el. A beatzenészek, rockzenészek újfajta hangzással, teljesen más stílusban, mást csináltak. Való igaz, hogy szinte forradalmasították a zenét. De azokat az embereket, akik abban a műfajban, amiben én voltam és vagyok, nem tudták, de nem is akarták elnyomni. A mai napig jó barátaim vannak a beatzenészek, rockzenészek között. Radics Bélától, Schöck Ottótól [a Metro együttes tagja – a szerk.] kezdve Szörényi Leventén át Demjén Ferencig, Benkő Laciék, Kóbor, a műfaj nagyjai mind barátaim voltak. Sosem próbáltam úgy énekelni, mint ők, csak azért, hogy én is modernebbnek tűnjek. Természetesen amit tudtam hasznosítani a saját stílusomban, nem szégyelltem megtanulni tőlük. Frappánsabban, ritmikusabban kezdtem énekelni, nem húztam úgy el a szavakat, a hangokat nem nyújtottam el. 

Balázs Klári 1980-ban csatlakozott partnerként. Hogyan tudott egy meglévő karrierhez, stílushoz jól kapcsolódni? 

B. K.: Nem foglalkoztam a stílussal, ez egy hatalmas szerelem volt köztünk. Nem volt semmilyen tervünk előre, közben alakult ki, hogy közösen is dolgozunk. Gyuri keresett egy duettpartner nőt egy gyönyörű, Amerikából hazahozott dalhoz. Így lett a You don’t bring me flowers (Nem hozol több rózsát) a legelső közös duettünk. Ott derült ki, hogy milyen jól passzol a hangszínünk, így elkezdtünk együtt dolgozni, turnézni. 

Nagyon sokat utaztak együtt, Kanadában, Amerikában, Ausztráliában is turnéztak. Különleges lehetőség volt ez akkoriban. Volt-e másik város, ahol otthon érezték magukat, és felmerült-e, hogy esetleg kint maradnak? 

B. K.: Nem mondom, hogy nem tettek fel nekünk kérdéseket, hogy miért nem maradunk kint. Ráadásul volt egy másik szakmám, amit állítólag nagyon jól csináltam. Nyitottak volna nekem egy nagyon szép kozmetikai szalont Torontóban, 84–85 körül. De ekkor már házasok voltunk, és úgy gondoltam, hogy én Gyurival akarok együtt dolgozni, nem pedig a szépségiparban. Soha, sehol nem fordult meg a fejünkben, hogy kint maradjunk, hiszen a szüleink itthon éltek. Bár ők már nincsenek, én ma sem maradnék máshol, ahogy szokták mondani, magyarul álmodunk, ebben a kultúrában élünk. Persze más világ volt régen. Tudom, sokan mondják, hogy jaj, az az átkos… De mi akkor voltunk fiatalok. Voltak akkor is nagyon jó és romantikus dolgok, és tudjuk, hogy sok minden más is. 

Hova járt akkor Balázs Klári, melyek voltak a kedvenc helyei? 

B. K.: Pezsgő élet volt például a Váci utcában, gyönyörű üzletek, bárok esetleg egy kis zongorával. Sokszor jártunk az Anna presszóban. Szintén a Vörösmarty térnél, a sarkon volt a Luxus Áruház, sok szép külföldi holmit hoztak be, ami akkor újszerű volt. A belvárost is nagyon szerettük, például a Hungária Kávéházat (a mostani New York Kávéház), mindig egy élmény volt oda bemenni, a régi zsenik gyűltek össze délutánonként, költők, írók, színészek. A Fészek Művészklubban, ahol akkor még nem pókereztek, hanem römiztek, ultiztak, nagyon sok zseniális emberrel találkoztunk. Én ott kibiceltem, ultizni sose tudtam megtanulni, és pókerezni is csak később, amikor a televízióban elkezdték közvetíteni. Aztán persze jól megtanultam, én is közvetítettem Gyurival négy évet. Nagyon örülök, hogy a közös színpadi munka mellett, a szerelem mellett kaptam a sorstól még egy ajándékot. Azt, hogy én is le tudok ülni pókerezni úgy, hogy élvezem. Én versenyes vagyok, van olyan nagy verseny, amit meg is nyertem. 

Nagyon hosszú karrier áll mindkettőjük mögött a zenében. Mi az a színpadi élmény, amire a legszívesebben emlékeznek vissza?

B. K.: Egyszer a felvételeinket néztem vissza, és ráakadtam egy melbourne-i koncertre, 85–86 környékén. Egy szál zongorával léptünk fel, kétórás koncert volt. Olyan profi munka, hogy lemezre lehetett volna venni. Szakmabeliek tudják, hogy ehhez tényleg kell tudni énekelni, ezért vagyok büszke erre a felvételre. 

K. GY.: Még a 70-es években Görögországban versenyeztem Schöck Ottó és S. Nagy István dalával, Ó mennyit kóboroltam – ez volt a címe. Angolul énekeltem, Schöck Ottó vezényelte a zenekart az athéni Olimpiai Stadionban, ahova egy emelő segítségével érkeztem meg. Abban a pillanatban, hogy felértem, megláttam a százezer embert, és a lélegzetem elállt. Budapesten pedig a legintimebb és a legélménydúsabb koncertjeim az Erkel Színházban voltak. Nem olyan grandiózus, de az az intimitás, a hangulat nagyon speciális. Másik kedvencem – ez már Klárikával közösen – a Sötét az utca egy táncos felvétele. Nem vagyok egy híres táncos, de ezt a felvételt visszanéztem, és azt mondtam, ejha!

B. K.: Érdekes, az Erkel színházas koncert nekem is különleges élmény volt. Egy másik kedvenc koncertem az elmúlt év májusában a Budapest Parkban volt. Életünkben először léptünk ott föl, zsúfolásig megtelt a hely, hihetetlen látvány volt a többgenerációs közönség. 

44 éve dolgoznak együtt, most az egyik legnagyobb közös koncertjükre készülnek. Laikusként úgy képzeljük, hogy kezdetben a lámpalázzal járó izgalom, befutott előadóként pedig a profizmussal járó rutin segíti át az énekest egy-egy nehezebb helyzeten fellépéskor. Melyik segít többet a színpadon? 

B. K.: A rutin sok mindenen átsegít, de az ember a koncert előtt izgul és stresszes. Mi fellépés előtt pár perccel már egymással sem beszélgetünk, mert arra koncentrálunk, hogy ki kell menni. Ez egy jó értelemben vett stressz, a színpadon elindul az őrületes tombolás és a közös éneklés, akkortól már megszűnik. Olyan nincsen, hogy az embert ne érdekelje, hogy mi lesz, ha fölmegy a színpadra. Minden hely más, minden közönség más, de mindig van egyfajta nyomás. Gyuri azt mondja, hogy amióta együtt énekelünk, egy picit kevésbé ideges, de azért ott van az izgalom nála is.

A Reptér másodvirágzását éli, a Pixával közös duettet több mint 2 millióan látták. Hogyan tudják ilyen biztos kézzel kiválasztani azokat az újításokat, amiket beépítenek a munkájukba, és megtalálni azokat az embereket, akikkel együtt dolgoznak? 

B. K.: A Reptér egy állati jó dal. 2021-ben újraforgattuk a klipjét, így lett újra sláger. Óriási öröm ez nekünk. Minden generáció imádja, míg a Pixa-dal inkább a fiatalokat szólítja meg. A jó dolgoktól nem zárkózunk el, és ugyan óvatos lépésekkel, de egy picit lehet követni az új stílust, az új műfajt. Haladni kell a korral, de meg kell őrizni az egyéniségünket, és – ahogy Gyuri az előbb említette – a dalaink is meghatároznak. Akármilyen modern korban élünk, a szeretet, a szerelem egy hatalmas ajándék az életben, és mindig aktuális lesz. Arról hitelesen énekelni is aktuális. Azt gondolom, hogy a mi egyik titkunk az, hogy hitelesek vagyunk, ugyanúgy élünk a privát életben, mint ahogy a színpadon látják. Nem civakodunk, hűségesek vagyunk egymáshoz, a szakmánkhoz. Ezt a közönség, főleg a fiatalok érzik. Igazából arra vágynak, hogy a szüleik is szeressék egymást, kiegyensúlyozottak legyenek, törődjenek velük. A fiatalok éhezik ezt a hitelességet. 

(Borítókép: Korda György és Balázs Klári - Facebook)