A két francia fotográfus, Elsa Parra és Johanna Benaïnous 2014 óta dolgozik együtt, és nem szülőhazájukban, hanem az Egyesült Államokban, New Yorkban ismerkedtek meg egymással, majd kötöttek barátságot, melyből aztán komoly szakmai kapcsolat is lett. Fotósorozataik történeteket mesélnek el, a képeken általuk alakított személyek élettörténeteit. Munkáik a fotó és a színház/film határterületére helyezhetők, nem csoda, hogy egyes méltatóik David Lynch filmjeire asszociálnak a képeiket nézegetve.
A páros munkamódszere, hogy különböző női történeteket találnak ki, majd az adott figurák bőrébe bújnak, valós térben valós(nak tűnő) szituációkba helyezkednek, majd valós tárgyakkal veszik körül magukat, és ezekről rengeteg fotót készítenek. Mindent ők maguk találnak ki és csinálnak: ők a modellek, a stylistok, a díszlet- és a jelmeztervezők és nem utolsósorban a fotográfusok. Különböző földrajzi, társadalmi és kulturális miliőket barangolnak be a lehető legnagyobb érzékenységgel és aprólékosan.
Ők maguk ezt így fogalmazzák meg:
Olyanok vagyunk, mint a szivacsok, akik magukba szívják a körülöttünk lévő tájakat, embereket és légkört. Amint összenyomnak bennünket, egy színes folyadékot köpünk ki, amely a társadalmunk tükörképe.
A Mai Manó Ház alsó szintjén nyílt kiállítás Elsa és Johanna sorozatai közül hármat mutat be. A Beyond the Shadows (Az árnyékokon túl) című sorozat a kanadai Calgaryban készült, ami bár egy nagyváros, ők viszont a peremkerületek lakóira, a lányokra és az asszonyokra összpontosítva készítették el jórészt melankolikus hangulatú képeiket. Ezzel rokon a The Timeless Story of Moormerland (Moormerland időtlen története) című sorozat, melynek sorvezetője a családi fotóalbumok. Mind a sorozat születése, mind a mód, ahogy a Mai Manó Házban bemutatásra kerül, különlegesnek mondható.
Amikor a fotográfusok becsengettek a németországi város, az alsó-szászországi Moormerland házaiba, meglepve tapasztalták, hogy egész sokan beengedték őket, és hozzájárultak ahhoz, hogy pár napig ott éljenek és fotókat készítsenek. Ráadásul minden tárgy, bútor, kiegészítő, ami a képeken látható, csupa ottani dolog, Elsának és Johannának semmit sem kellett a helyszínre vinnie, nem kellett berendeznie semmit, csak be kellett sétálniuk a terekbe a fotók elkészítése érdekében. A Mai Manó Ház egyik termét csupa korabeli, retró bútorral rendezték be, mintha egy moormerlandi nappaliban járnánk, és fotelben ülve diavetítőn nézhetjük végig a sorozat erősebbnél erősebb képeit. Az illúzió tökéletes, mintha valóban egy családi fotóalbumot néznénk.
A három közül a harmadik sorozat – melynek címe Ce que vaut une femme: Les douze heures du jour et de la nuit (Mit ér egy nő: a nappal és az éjszaka tizenkét órája) – a legfrissebb. Míg az előző két sorozat színesben készült, ezek a képek fekete-fehérek. Története úgy kezdődött, hogy Elsa és Johanna egy családi ház padlásán talált egy könyvet, amit eredetileg 1893-ban adtak ki fiatal lányok számára, és az ő erkölcsi meg gyakorlati nevelésükhöz adott iránymutatást. A nagyon régi, avíttnak mondható erkölcsi alapokon nyugvó tartalom a mából nézve egyszerre volt a fotográfusok számára ihlető és komikus. Az elkészült sorozat képein a személyes élettér, a sokszínű identitás és az egyéni szabadság kérdése kerül terítékre, időnként finom humor kíséretében – ami egyébként alapvetően jellemző Elsa és Johanna munkáira. Adjunk nekik egy esélyt azzal, hogy megnézzük a sorozataikat a Mai Manó Házban, és akkor is, ha nem nők vagyunk, hanem férfiak.
