Kereki Sándor autodidakta fotós, aki az utcát és az utca emberét fotózta már jóval azelőtt, hogy a streetfotózás kifejezés megszületett volna. Az életműve előtt tisztelgő kiállítás még decemberben nyitott meg, és február 4-ig látható a Capa Központban.
A Capa Központ emeleti részén még tavaly, december 7-én nyitott meg a Kereki Sándor magyar fotográfus életművét bemutató kiállítás, amely február 4-án zár. A tárlat középső részén egy nagy kivetítőn végtelenítve fut egy videós interjú, amiben a fotós a múltról mesél, miközben sztorizgat is. Az egyik ilyen történet arról szól, hogy amikor a Műszaki Egyetemre járt, tagja lett a BME fotóskörének, kapott is erről egy igazolványt, amit mindenhol felmutatott, ahova könnyen be akart jutni, meg egyáltalán, hogy nyugodtan fotózhasson. Csakhogy kevés embernek volt tudomása arról, mi az a BME, a BM-ről viszont mindenki jól tudta, hogy micsoda (a Belügyminisztérium), és mivel ismerte, félte is. Nem volt ajtó, ami meg ne nyílt volna előtte, vagy ember, aki ne állt volna a kamerája elé az alatt az egy-másfél év alatt, amíg volt ilyen igazolványa.
Persze akkor sem okozott gondot Kereki Sándornak a szabadon fotózás, amikor nem volt ilyen igazolványa. Akkoriban – 1968 és 1980 között – még szinte senki nem kérte számon rajta a személyiségi jogainak a megsértését, nem problémázott, ha fotó készült róla. Majdnem mindenhol szabadon lehetett fényképezni, kivételt a gyárak meg az egyenruhások épületei és azok környéke jelentett, vagyis a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű területek. De azokon kívül bárhol és bármit le lehetett fotózni. Kereki Sándor pedig meg is tette.
Még középiskolás volt, amikor édesapjától kapott egy fényképezőgépet azzal, hogy tegyen egy próbát, bejön-e neki a fotózás. Neki pedig bejött, olyannyira, hogy utána több mint egy évtizeden át rótta az utcákat és kattingatott.
Autodidakta módon sajátította el a fotózást, és érzésből készítette a képeit.
Abban az időben még nem volt internet, okostelefon és rengeteg tévécsatorna, így az emberek – kicsit olasz módra – az utcákon, a tereken és a parkokban éltek, bőven kínált témát a város. Kereki Sándor az arcokat és a pillanatokat kereste meg fotózta, gyakran lesből. No nem azért, mert sunyi vagy gyáva lett volna, hanem mert más kép készült, ha valaki előre tudta, hogy fotózzák. Akkor elkezdett szerepelni, és oda lett a természetesség.
Kereki Sándor miután családos ember lett, felhagyott az egész nap az utcákat járó, szakadatlan erre-arra kóborló fotós életmódjával, ezzel a korai streetfotós-küldetéssel, a hétköznapok sűrű dokumentálásával. Persze a gépet ezt követően sem tette le, de az már egy másik történet. Azok a fotói viszont, amiket 1968 és 1980 között készített, a magyar fotográfia fontos munkái, úttörő képei korukat megelőzték, de nemcsak fontos kordokumentumok, hanem a korszaktól függetlenül is erős, maradandó darabok. Szinte minden kép egy-egy történet, akkor is, ha akciót, jelenetet, akkor is, ha csak egy arcot látunk rajta. Nem véletlenül írja a róla szóló kiállítási anyag, hogy munkái Cartier-Bresson és Brassaï színvonalán vannak, és ha nem ide születik, hanem pár határral arrébb, akkor a Magnum fotóügynökség leszerződteti.
(Borítókép: Capa Központ)
