Mint mennyből az angyal, úgy lépett hozzám egy feszült ünnepi délután a bácsi, kinek szemei kedélyesen csillogtak, szája pedig be nem állt. Maga volt az ajándék.
Decemberi délután, a metróban a Keletinél. Az ünnepekre egyre inkább ráforduló, egymást kerülgetni próbáló, időnként biliárdgolyók módjára ütköző, feszült népek. Asszonyságok, férfiségek, ifjoncok és gyerkőcök. Meg pár oda nem illő, dzsekiben toporgó eb, akik kényelmetlenül érzik magukat ennyire a föld alatt és ennyi kétlábú állat között.
Tarka forgatag nejlonzacskókkal, dobozokkal, csomagokkal. Év végi fáradtság és karácsonyi idegesség izgága mixtúrája. Hószag és télidő.
Arra várunk, hogy begördüljön végre az állomásra a következő szerelvény. Mindenki a lehető legjobb pozícióra törekszik. A helyezkedés bajnokai.
A peronon lerogyok egy székre, piros és műanyag. Hátamon a zsákom, a hátizsákom, le se veszem, a sapkát sem. Csak a telefont kaparom elő a zsebemből, a tömeg elől a digitális vidék felé menekülök, hátha a rám szabaduló információözön majd megment mindentől.
Ekkor, mint mennyből az angyal, mellém suhan egy árnyék. Lehuppan a másik piros székre. Először észre se veszem, csak amikor megszólít:
– Mondja csak, fiatalember, azon a telefonkészüléken elérhető a világháló?
Ránézek a kedvesen érdeklődő hang forrására, a botra támaszkodó bácsikára, ő pedig úgy mosolyog rám vissza, mintha ez lenne a mestersége. Őszintén kérdezi, nem viccel.
– Persze – mondom.
Akkor jó, mondja ő, és már magyarázza is, hogy ha megmondja a nevét, én pedig rákeresek, meg fogom őt találni a világhálón, az internetújságban. Igen, így mondja: világháló és internetújság.
Kissé abszurd helyzet, és amikor kétszer egymás után, lassan, tagoltan megmondja a nevét, ellenkezés nélkül azonnal beírom a keresőbe. Ő egészen közel hajolva, betűről betűre ellenőrzi, hogy hibátlanul pötyögöm-e nevének írásjeleit, majd amikor végzek, nagyot bólint elégedetten. És még mindig mosolyog, én pedig egy pillanatra azt gondolom, csak tréfálkozik velem.
– Nézze meg! – biztat, és a telefonom kijelzője felé int a fejével.
Látom, hogy igazat beszélt. Valóban ott van a világhálón, az internetújságban. Nem is egy találat van a nevére, hanem egészen sok, egymás alatt sorakoznak a linkek, sőt van videó is meg pár kép könyvek borítójáról.
– Azokat mind én írtam – mondja a bácsi büszkén, majd hozzáteszi gyorsan, hogy ha elmegyek a Szabó Ervin könyvtárba, ott megtalálom az összeset, ott el is tudom olvasni valamennyit.
A beszélgetésnek ezen a pontján begördül a szerelvény. Mindketten felállunk, én fürgén, ő a botjára támaszkodva ugyan, de mégsem bácsisan. Nincs rossz bőrben az öreg, és mintha csak tudná, hogy épp ez jár a fejemben, megjegyzi:
– Tudja, hány éves vagyok? Nyolcvanhét! Tavalyelőtt vastagbélrákkal műtöttek, de azóta is tünetmentesen élek.
Ez utóbbit már a metrókocsiban mondja, nagy hangon, és szerintem az is hallja, akinek fülhallgató dugaszolja el a hallójáratát. Mosolyogva néz rám, én meg őrá vissza.
– Na, megtalált a világhálón? – kérdezi, és ez az első jele annak, hogy szenilis.
Válaszolok neki egy megerősítő „persze”-t, mire közli velem, hogy ő szerepelt a tévében is, a Dunán 2007-ben, amikor 70 éves volt, merthogy 56-ban ott volt ő is a barikádon, és nem csak megsérült a harcok során, hanem 5 percig a klinikai halál állapotában volt. 5 percig, teszi hozzá újra. Majd ránéz a telefonom kijelzőjére, amin ott a bélyegméretű fotója 2007-ből, amikor még 70 éves volt.
– Tegye csak az arcom mellé – mutat a kijelzőn látható fotóra. – Hasonlítsa össze a kettőt, hogy én vagyok-e. De én vagyok!
Persze, hogy ő az, az 56-os hős a Duna tévé képernyőjéről kifotózva. Elismerően bólogatok, ő pedig kihúzza magát annyira, amennyire ebben a korban tőle kitelik.
– Na, hát ez vagyok én! – mondja a bácsi immár kicsit halkabban, majd hirtelen, szinte bocsánatkérően azt mondja, hogy nem akar tovább feltartani, de azért menjek majd el a Szabó Ervin könyvtárba, ha érdekelnek a könyvei, ő viszont most leül, hisz már nem mai gyerek, meg eleve az egyik lába nem is igazi – és ennek bizonyítására a botjával megkopogtatja a jobbat. Kongva válaszol neki a műláb.
A bácsi elindul, keresztül a tömegen, céltudatosan furakszik előre az egyetlen üres ülés felé. Pár lépésig még követem a tekintetemmel, majd a telefonomra pillantok, és inkább a linkeket pörgetem, a könyvek ajánlóját nézem. Versek, visszaemlékezések, életképek, ilyesmiket írt a bácsi, több kötetre valót.
Nem hiszem, hogy elmegyek a Szabó Ervinbe, hogy elolvassam, és azt sem hiszem, hogy találkozunk még.
Ekkor tűnik fel, hogy még mindig mosolygok. Hogy valahol, talán a megállóban, mielőtt a metróra szálltunk, tovatűnt belőlem a fáradtság meg a feszültség, és hogy az arcomra ült meg a lelkembe költözött a bácsitól átvett széles mosolyú derű.
Aztán a távolból újra meghallom őt, a hangját, amint azt kérdezi, már nem tőlem, hanem valaki mástól:
– Mondja csak, a telefonkészülékén vajon elérhető-e a világháló?
(Borítókép: Balkányi László - We Love Budapest)
