Elég csak egy képen megpillantani a tornyot és megtudni a nevét mellé, hogy az emberben azonnal megszülessen a vágy: ezt a saját szemével is látnia kell! Így hát amint teheti, fel is kerekedik, és meg sem áll a III. kerületi városrészig. Bár Aranyhegy már a város széle, elég könnyű megközelíteni a tornyot. Mehetünk az Árpád hídtól a 160-as busszal az Ürömhegyi lejtő megállóig vagy vonattal, a Nyugatiból Aranyhegyig, majd utána, mindkét esetben, egy 10-12 perces séta vár ránk végig felfelé, ami ugyan megerőltető, de a látvány minden fáradtságért kárpótol. Autóval is megközelíthető a Pogánytorony, akkor megússzuk leizzadás nélkül, és kerékpárral is visz oda út, bár az utolsó szakasz ebben az esetben kemény menet felfelé. De mint mondtuk is: bőven megéri.
Ha a buszmegálló felől érkezünk, akkor a torony már messziről látszik – legalábbis a teteje –, majd fokozatosan tárul a szemünk elé. Ha a vonat irányából jövünk, már csak akkor szúrjuk ki a tornyot, amikor ott állunk szinte közvetlenül előtte. Kissé hátborzongató érzés megpillantani a Pogánytornyot. Ebben benne van az is, hogy az építtető turanista szekta az ősi múlt homályába vesző titkos tanok ismerője, illetve szokatlan vallási szertartások gyakorlója volt. Maga az építmény pedig a sötét színeivel, masszív falaival, erődszerű külsejével és szűk ablakaival olyan, mint egy gótikus rémfilm fontos helyszíne. Tipikusan olyan, ahova éjszaka nem szívesen megy egyedül az ember, még akkor sem, ha a környék egyébként semmi veszélyt nem rejt magában.
A Jutasi és a Pogánytorony utca saroktelkén álló torony pár éve még nagyon lerobbant állapotban volt, amire életveszélyes volt felmenni, hiányoztak a lépcsőfokai, ami pedig megvolt, bizonytalanul állt a helyén. Aztán a lépcsőt megjavították, és korlát is került mellé, viszont csak egy kis darabon lehet felmenni a toronyra, meg kell elégednünk azzal, hogy körbejárhatjuk és az alsó szinten be is mehetünk a belsejébe. A telek magántulajdonban van, az építmény védett, lebontani vagy hozzáépíteni nem lehet. Az önkormányzat szeretné megújítani és kirándulócélponttá fejleszteni, de a tulajdonossal nem sikerült megegyezni – utóbbi se a felajánlott vételárral, se a cseretelekkel nem volt elégedett. Úgyhogy egyelőre marad, ami van: az ember odamegy és megnézi.
A hárs-hegyi homokkőből emelt Pogánytornyot Täubel Géza tervezte, az építést viszont már egy másik építész Géza vezényelte le: Wührl Géza, aki az eredeti tervekbe is belenyúlt, kicsit módosította azokat. Az építkezés 1934-ben indult meg, és 1935 nyarán adták át a hatszög alapú tornyot. Eredetileg 13 méter magas volt, a tetejét egy márványtömb foglalta el, melyen egy turul fürkészte a messzeséget. Körben csigalépcsőn lehetett felmenni egészen a madárszobor alatti teraszig, és minden emeleten szűk kis pihenőszobák kerültek kialakításra. Hogy milyen stílusban épült a torony, nehéz pontos választ adni. Az biztos, hogy az építtetők múltba révedése rányomta a bélyegét: misztikus, romantikus és historizáló épület lett a torony, de ezek pusztán jelzők, és nem az építészeti stílus. Ettől függetlenül a Pogánytorony az egyik legkülönlegesebb és legkülönösebb épülete Budapestnek.
Az építtető Turáni Társaság 1910-ben jött létre. Eredetileg tudományos indíttatásból, Kelet-kutatás céljából alapították, de mivel az aktuális fő politikai irányvonal is Kelet felé mutatott, így hamar ideológiai színezetet kapott a társaság működése, melynek olyan nagynevű orientalisták és Ázsia-utazók is tagjai voltak, mint Vámbéry Ármin, Hopp Ferenc vagy Széchenyi Béla (Széchenyi István fia). Az I. világháború alatt az ideológiai töltet felerősödött – köszönhetően annak, hogy olyan szövetségeseink voltak, mint Törökország és Bulgária –, és egyre inkább a háttérbe szorította a tudományost. Ennek pedig meg is lett a böjtje: a turanisták egyre inkább radikalizálódtak, nemzeti és faji irányba sodródtak gyorsuló ütemben, a komolyan vehető tagok, tudósok és kutatók pedig elhagyták a köreiket. Germanus Gyula orientalista például szabályos harcot vívott ellenük, és lenézően tudatlan dilettánsok gyülekezetének tartotta a Turáni Társaságot.
A turanisták egyre vadabb és merészebb ötletekkel álltak elő. Szobrot akartak állítani „Ősi Istenünk és fajtánk védelmében vértanúhalált halt Koppány vezérünk és a vele pusztult sok-sok jó magyar emlékére”, majd a Hármashatár-hegyre terveztek sumér stílusú, örökké égő áldozati oltárt, a budai hegyekbe elszórva pedig 12 darab tornyot a turáni vallás és kultúra újraélesztése érdekében, de ezek közül végül csak egyetlen egy épült fel, a Pogánytorony, amit Koppány-torony névvel is illettek. A tervekből, melyekből ennél jóval több akadt, azért nem valósult meg szinte semmi, mert a Horthy-kormányzat és az azzal szoros kapcsolatot ápoló egyház sem nézte jó szemmel a társaság működését és térnyerését, így ahol csak lehetett, akadályozták őket, megfúrták a terveiket. A Pogánytorony is csak annak köszönheti a létét, hogy a Turáni Társaságból kivált szélsőséges szekta, a Turáni Egyistenhívők Táborába tartozó egyik hívő, bizonyos Szász Farkas magánbirtokán építették fel.
A Turáni Egyistenhívők Tábora a pogányságban hitt, és a magyarság szempontjából végzetes hibának tartotta azt, hogy István király felvette a keresztény vallást és a Nyugat mellé állva a Kelet és a testvérnépek, a saját ősi múltja, kultúrája, végeredményben a gyökerei ellen fordult. Mindehhez társult még némi kirekesztés is: lenéztek és alacsonyabb rendűnek tartottak szinte mindenkit, aki nem volt magyar vagy a magyar nép rokona, a zsidók mellett a szlávokra és a germán népcsaládba tartozókra is lenézően tekintettek. Mire Attila, Árpád és Koppány emlékére felépítette a tornyot, annyira rossz híre lett a kis szektának, hogy az avatóünnepségen megjelent a rendőrség, és egyszerűen szétverte azt.
Aztán a turáni szektának pár évig nyugta volt (bár biztos megfigyelték közben a ténykedésüket), már csak a szélsőséges eszmék világméretű erősödése és terjedése miatt is. Utolsó fontos megmozdulásként a turáni egyistenhívők 1939-ben Koppány egykori szálláshelyéről, Törökkopányból öt nyírfát hoztak el Aranyhegyre, majd ezeket elültették a Pogánytorony körül, és mindegyiket egy-egy magyar ősről nevezték el: Balázs, Botond, Lehel, Emese és Csaba. 1942-ben (kissé váratlanul) betiltották a szektát, a férfi tagokat pedig mint antiklerikális felforgatókat munkaszolgálatra vitték, és ezzel meg is pecsételték a társaság sorsát.
A háború után már nem éledt újra a turáni egyistenhívők kultusza, a torony pedig az ÁVH-hoz került. A hatóság légvédelmi megfigyelőtoronynak használta, illetve a mellette állt kunyhóban állítólag időnként foglyokat őriztek, mint például Szakasits Árpádot is. 1956 után a telek (a toronnyal együtt) kézről kézre járt a tulajdonosok között, és igazából senki nem kezdett vele semmit. Aki pedig akart, annak már a cikk elején említett okokból az önkormányzat nem adott bontási, illetve építési engedélyt. Az elhanyagolt telken álló magányos tornyot így jórészt már csak túrázók meg bringások és időnként a magyarság páratlan ősi erejében hívő misztikusok keresik fel, akik apró, jelekkel megfestett köveket, kokárdát vagy rovásírással teleírt szövetdarabokat hagynak a helyszínen, sőt néha még állatkoponyát is – de hát ilyenek ezek a pogányok.
