Dühkezelési terápia – Megnéztük a Pintér Béla és Társulata új előadását

A független magyar színjátszás legeredetibb és legsikeresebb alkotója, az általunk is mélyen tisztelt és nagyon kedvelt Pintér Béla harmincadik darabja úgy kezdődik, mint egy Covidról szóló mű: a főhősnő(nek tűnő) Rékát kirúgják a munkahelyéről, az egyik (közelebbről meg nem nevezett) minisztériumból azért, mert nem volt hajlandó beoltatni magát. Emiatt pedig a nő – aki eleinte szkeptikus, sőt gúnyosan és elítélően áll hozzá – belesodródik egy szektaszerű csoport életébe, melyben keveredik a szezon a fazonnal, vagyis az oltásellenesség és a vírusszkepticizmus a népszerű összeesküvés-elméletekkel, a magyarság kiválasztottságában való mély hittel meg persze az ilyenkor szokásos anitszemitizmussal. Innentől kezdve pedig a darab nemhogy a főszereplőjét, de a fókuszát is elveszíti, és bár a legviccesebb Pintér-előadás lesz belőle, mégsem áll össze koherens egésszé.

Pintér Béla nemrég az egykor népszerű tévés, az online térben új karriert építő Veiszer Alinda interjúsorozatának vendége volt, és az izgalmas beszélgetés egy pontján az új előadásra terelődött a szó, melynek kapcsán a riporter azt vetette fel, hogy egyre erősebben érzi Pintér munkáin a dühöt, leginkább a Réka és az Oltatlanokon. Pintér ezt tagadta, véleménye szerint ez mindössze az előadások közéleti és aktuálpolitikai reflexiójának a hőfoka. Meglehet, ugyanakkor a befogadó mégis érez valamit a nézőtéren ülve és az előadást figyelve, miközben felrémlik benne, hogy a közéleti szerepvállalástól magát távol tartó Pintér egy idő után mégis kilépett a fénybe, hogy éles véleményt fogalmazzon meg, és eszébe jutnak a nézőnek a korábbi Pintér-darabok távolságtartó, mégis nagyon pontos közéleti utalásai – melyeken sosem érzett dühöt, vagy ha igen, akkor nem elsősorban azt. Vagyis lehet, hogy az alkotó másképp látja ezt, a befogadó mégis a saját szemének és benyomásainak hisz. 

Az pedig mégiscsak a dühöt érzi szinte az előadás első jelenetétől az utolsóig. És bár ennek a dühnek vannak pozitív hozadékai is, de sajnos több a negatív, ami az egyszeri nézőnek az eszébe juttatja a mondást, mely szerint a harag (vagyis a düh) rossz tanácsadó, leginkább azért, mert elveszi az ember józanságát. A Réka és az Oltatlanok pedig pont ilyen darab: józanságát vesztett. Már maga a cím félrevisz, mind a témáját, mind a központi szereplőjét tekintve, aki a darab egy pontján szinte el is tűnik a szemünk elől, sorsa érdektelenné válik, ami lehet, hogy alkotói szándék volt, csak hát mégis katarzis nélküli, mint ahogy maga a darab sem katartikus. De a legfájóbb, hogy a valódi mélység is hiányzik belőle, így az ún. üzenete sem világos. 

A szektákról nem állapít meg semmit, semmi újat, csak a jól ismert kliséket látjuk, azokat viszont legalább gyakran szellemesen megjelenítve. A napi politikáról, a közéletről, a NER világáról sincs különösebben éles tekintetű megállapítása a szerzőnek, mindössze annyi, hogy az rossz, ezért megvetendő és kigúnyolandó. Öltsük ki rá a nyelvünket, billentsük fenékbe és nevessünk rajta nagyon, jobb híján. Ahogy nincs rá az ellenzéknek sem válasza, úgy Pintérnek sincs. Mindez egy emblematikusnak szánt kulcsjelenetben csúcsosodik ki, amiben megjelenik maga Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc is. Ez meglepőnek ugyan meglepő, de mindössze a direktsége okán – meg azért is, mert Krúbi koncertjén ez a húzás sokkal jobban működött, mint Pintér Béla új darabjában. Abban inkább – nehezen írom le Pintér Béla őszintén elkötelezett rajongójaként – kínos. 

A Réka és az Oltatlanok keveset fog, pedig érződik rajta, hogy sokat akart. Az előadás pozitívuma, hogy ugyanakkor mégis szórakoztató, egészen szellemes jelenetek és egymondatosok vannak benne, vagyis legalább nevetni lehet rajta. Ám mégsem mozdul tovább felfelé, hanem egy gúnyolódó kabaréelőadás színvonalán reked meg, és ezen a szürreális víziók sem segítenek. A lezárás pedig érthetetlenül csapnivaló. Kicsit élesebben fogalmazva: a Réka és az Oltatlanok kabarénak szórakoztató, Pintér Béla és Társulatától viszont méltatlanul édeskevés. Na de majd legközelebb.