Kóborolni a telepen, rúgni a bőrt, élni – Így vakációztak a kulcsos gyerekek

A vakáció kitörése a gyerekeknek öröm, a szülőknek viszont örök dilemma, mióta a nők is munkába álltak, és vidéken élnek a nagyszülők, akik vigyázni tudnának a kisebbekre. Hova tegyék a gyereket, ahol hasznosan tölthetné el az idejét, megfelelő felügyelet alatt lenne, és még jól is érezné magát, főleg, ha a táborok annyiba kerülnek, amennyibe egy egész család nyaralása?

A szocializmusban sok városban élő szülő az iskolai nyári napközis táborokra bízta a gyerekfelügyelet, aminek megvolt a hátránya is, hiszen a nyári szünet pont attól különbözik a hétköznapoktól, hogy az iskolától távol zajlik. Más szülők viszont úgy döntöttek, inkább egymásra bízzák a gyerekeiket, akik a lakótelepen csellengve, bandázva, olykor rossz társaságba keveredve, később a panellakás négy fala között, a számítógép, a tévé vagy a Nintendo mellett töltötték el a szabadidőt. 

Ők voltak a kulcsos gyerekek, akik akár már hatévesen is kaptak lakáskulcsot, amit rendszerint egy madzagon a nyakukban hordtak, hogy ne vesszen el, hogy míg a szüleik dolgoznak, önállóan is ellássák magukat.

Inkább maradunk a téren

Bár mai szemmel rengeteg veszély leselkedett ezekre a gyerekekre, sokan máig nosztalgiával tekintenek vissza erre az időszakra. Akkoriban még nem volt ismert jelenség a helikopterszülőség, vagyis a széltől is óvó, a gyerek minden lépését kontrollálni akaró szülői attitűd. A legtöbb gyerek ugyan pontos instrukciót kapott, hogyan töltse el a napot, milyen házimunkát végezzen el, mit hol talál a hűtőben, vagy mit kell bevásárolnia, de az igazi bulit az utcai bandázás jelentette, a fagyizások a zsebpénzből, a biciklizés, a foci, a kidobós és persze a végtelen játék az aszfaltos vagy gyöngykaviccsal felszórt beton- vagy vasmászókákkal teli játszótéren. A szabadság feltétele legtöbbször az volt, hogy a nagyobbak magukkal vitték kis testvérüket is a grundra. „Hatalmas játszótér az egész világ, sírunk, ha bánat ér, de játszunk tovább” – énekli Kovács Kati, jól visszaadva a kor hangulatát.

Egy 1970-ben készült amatőr felvétel betekintést enged a kulcsos gyerekek hétköznapjaiba. Kiderül, hogy a gyerekek, akik nyáron felügyelet nélkül maradtak, 9-10 óra körül jártak le a térre.

„Hát nem nagyon szólnak bele a szüleim, mert különben megengedik, hogy lejárjunk, hát nekünk is kell a szabadság játszani. Nem nagyon szoktunk hazajárni, ebédelni, inkább maradunk a téren. Elmennek a kis srácok, összeszedjük a kaját, a dinnyét, ha van, nyári szezonban, megesszük azt, vagy pedig elmegyünk a Ligetbe, fürdőbe, belógunk moziba, elmegyünk csavarogni, kabarézunk egyet” – számol be mindennapjaikról egyikük a riporter kérdésére.

A kulcsos gyerekek nemegyszer kerültek különféle összetűzésekbe a felnőttekkel,

különösen az idősebbekkel, akik sokszor adtak hangot nemtetszésüknek, amiért a gyerekek túl hangosak, vagy fára másznak, és a gallyakat tördelik. „Ne legyen olyan, hogy az öregek kiabálnak ránk, hogy miért kiabálunk, hogy miért bicskázunk, hogy ne csak az öregeké legyen a tér, és ne uralkodjanak rajtunk itt a téren, hogy ne ők szabják meg, hogy mit csináljunk a homokozóba’! Fiataloké és a nagyoké. Az öregeké nem köll lenni! Mert ha a focipályán eltalálja a labda, akkor dumálnak, és elveszik a labdát. És azért nem lehet focizni, mert a nagyok elveszik a pályát, és a kicsik meg nem fociznak. Középre egy ilyen magas rácsot kellene állítani, és abba egy ilyen kaput, hogy ne legyen olyan vitatkozás, hogy átmegy a labda, és akkor megüti az egyik öreget, az elkezd sivítani meg kilyukassza a labdát” – javasolt játszótéri reformot az egyik kulcsos gyerek, aki arról is beszámolt, hogy a főváros játszóterein igazi szabályok uralkodtak. Ha valaki messziről érkezett, azt egyszerűen nem engedték be a térre, ha pedig valaki beleszólt a játékukba, azt jól megverték. „Itt nincs igazságtalanság, mert hogyha van valamink, akkor, mondjuk, ha vagyunk öten, azt ötfelé osszuk, és nem sajnáljuk egymástól. Amink van, azt egymásnak elosszuk. Hogyha például egyik kap egy pofont, akkor nem azt mondja, hogy ezt csak én kaptam, hanem akkor adja tovább.”

Játszani azonban nemcsak az erre a célra épített játszótereken lehetett. A rideg paneltömbök sűrűjében elhelyezkedő parkolók ugyanúgy jó terepet adtak a futkározásnak, görkorizásnak, bújócskázásnak, a társasozásnak. A szülők gyakran megegyeztek a gyerekekkel, meddig szabad elmenni, és a gyerekek között is megvoltak az előre felosztott területek: a „Hunyadi tériek” például csak a Hunyadi téren játszhattak, a határsértésért verés járt.

Mit csináljak egész nap a napköziben?

A korabeli újságcikkek sokat foglalkoztak a kulcsos gyerekek kérdésével, a tévében vitatkoztak róluk és szüleikről, akiknek a rohanó életmódjuk mellett nem maradt idejük a gyereknevelésre. A riporterek gyakran firtatták, miért nem járnak napközibe. Az ok nem kifejezetten pénzkérdés volt – bár szüleik jellemzően a szerényebb fizetésű társadalmi rétegbe tartoztak, és nem volt anyagi lehetőségük másképp megoldani a gyerekmegőrzést –, sokkal inkább az, hogy egyrészt a gyerekmegőrzésnek a szocializmusban nem volt nagy hagyománya, másrészt a táborok elég ingerszegény környezetet jelentettek. Egy felügyelő tanár vigyázott a bevitt gyerekekre, és az étkezés is ugyanaz volt, mint az iskolában: reggelire vagy tízóraira zsíros, lekváros vagy vajas kenyér, ebédre hús krumplival, főzelék vagy tészta, uzsonnára vajas, mézes, lekváros, felvágottas vagy májkrémes kenyér. Vagyis kulcsos gyereknek lenni egyfajta életérzés volt, a szabadság megtestesülése. Ahogy a riportban az egyik gyerek fogalmaz, a napköziben is lehet ugyan játszani, de nem lehet kimenni a szabadba. „Csak rajzolgatni és beszélgetni lehet, ezzel szemben a téren lehet focizni is a barátokkal. Azért nem jó a napközi, mert sokszor ordibálnak velünk, a tanár nem nagyon szereti a gyerekeket. Ott nem lehet játszani, unalmas, és nincsenek ott a barátaink. Más osztályból gyerekeket nem ismerek, üljek ott egész nap?” – fogalmazott egy másik gyerek egy 80-as évek közepén készült rövid riportfilmben.

Kulcsos gyereknek lenni tehát igazi fogalom volt, amely egyet jelentett a szabadsággal. Mindennapjaik a korszak filmesei számára is témát kínáltak, a 70-es évekbeli Utánam, srácok! vagy Az öreg bánya titka televíziós sorozatok is megörökítették a kulcsos gyerekek életét.

A 80-as évek végére a fogalom kezdett pejoratívvá válni, a szülő nélkül nevelkedő, elhanyagolt gyerekek szinonimájává. 

Ma már ritkán illetik a magányosan vakációzó gyerekeket ezzel a jelzővel, és mai szemmel nézve szokatlannak is tűnnek az állandóan felügyelet nélkül csellengő, egymásra utalt gyerekek, pedig több ezren lehetnek az országban ma is. Azzal a különbséggel, hogy ma már nem himbálózik a nyakukban a különös életforma szimbóluma, a lakáskulcs, és a digitális világ adta lehetőségek miatt valószínűleg nem a játszótéren, hanem a számítógép előtt töltik el a nagy- vagy kisvárosi nyarakat.