Amikor az 1867-es kiegyezés után beindult az ország és még inkább Pest fejlődése, egyre nagyobb építkezések kezdődtek meg városszerte.
Amikor az 1867-es kiegyezés után beindult az ország és még inkább Pest fejlődése, egyre nagyobb építkezések kezdődtek meg városszerte.
Budapest létrejöttével mindez pedig csak fokozódott, és olyan épületekkel lettünk gazdagabbak, mint az Operaház, a Várkert Bazár, a Keleti pályaudvar vagy az Országház. Ez a sor szinte a végtelenségig folytatható, és nemcsak a középületeink készültek el, hanem azok a csodás paloták is, melyek az Andrássy utat szegélyezik. Reneszánsz, barokk és gótikus stílusban pompáznak ezek az épületek, amik valójában nem is abból a korszakból származnak, és még csak az sem igaz, hogy az adott stílusok később érkeztek volna meg Budapestre.
Az 1860-as évektől kezdve egészen a II. világháború végéig a historizáló építészet volt az uralkodó irányzat, ami valójában a különféle korok stíluselemeiből válogató neostílusok összefoglaló neve. Bár egy korábbi stílus formajegyei és elemei látszanak ezeken az épületeken, szerkezetük, építési technológiájuk és funkciójuk nagyon is a saját koruknak felelt meg. Az első években még leginkább neoreneszánsz stílusban alkottak az építészeink – Ybl Miklós legtöbb munkáján például az itáliai reneszánsz figyelhető meg –, gyakran konkrét épületekről vették a mintákat, a fővárosi középületeknél pedig eleve a neoreneszánsz volt az elvárt stílus.
Az 1880-as évekre már megérkezett a neobarokk és a neogótika is. Legszebb historikus épületeinket pedig olyan építészeknek köszönhetjük, mint Ybl Miklós, Steindl Imre, Czigler Győző, Alpár Ignác, Meinig Artúr vagy Hauszmann Alajos. Érdekesség, hogy ma historizáló építészetnek mondjuk, míg saját kortársaik még eklektikusnak nevezték ezeket az épületeket, de a modern építészet megjelenésével ez egyre inkább pejoratív kifejezéssé vált.
