„Csak rohanok azután, ami a vásznon történik” – Kertész Attila festőművésszel beszélgettünk

We Love Budapest: Egy korábbi interjúban említetted, hogy fontosnak tartod, hogy az alkotásaid ösztönből szülessenek. Viszont a MOME-n formatervezőként végeztél, ami nagyon tudatos alkotói hozzáállást feltételez. Ez a tudatosság kiegészíti azt a módszert, ahogy festesz, vagy inkább meg kellett vele küzdened?

Kertész Attila: Az alkotói életutam elég sok mindenen vezetett át, erősen kötődöm a kerámiához, középiskolában kerámia szakos voltam, emiatt is mentem a MOME-ra. Itt egyébként – a Műszaki Egyetemtől eltérően – erősebb a művészeti, mint a technikai vonal. Ebben az időszakban azt éreztem, hogy szükségem van keretekre ahhoz, hogy jól tudjak funkcionálni, a bennem lévő kreatív energiák arra ösztönöztek, hogy valamilyen rendszerben, csoportban dolgozzak. Meg is ismertem pár jó szakembert, és nagyon sok dologgal egészült ki az alkotói látásmódom. Az egyetem segített rendszerezni, megtanított együttműködni. Nagyon jó szakmai barátságok alakultak ki, együtt indítottunk egy dizájnvállalkozást (POSITION Collective) is, komoly nemzetközi eredményeket értünk el. De a csapat munkájában itt is azzal tudtam leginkább részt venni, hogy volt egyfajta intuitív látásmódom, kicsit feszítettem a határokat, és voltak mellettem olyan klasszikus tervezőarcok, akik ezt kordában tudták tartani.

WLB: Ettől az indulástól hogyan jutottál el a festészethez? Honnan érezted például, hogy olyan alkotások születtek, amik már elég jók ahhoz, hogy megmutasd őket másoknak?

K. A.: Tervezőként a manualitás háttérbe szorul, a lényeg éppen az, hogy úgy tervezzek meg valamit, hogy aztán azt más meg tudja csinálni. Nagyon jól éreztem magam ebben a közegben, de igazán önazonos akkor tudok lenni, hogyha azokat a gondolatokat és érzéseket dolgozom fel, amik mozgatnak. Ugyanakkor fontos, hogy tudatosság vegye körül azt is, aki érzelmi alapokból merítkezik. Nem feltétlen akkor, mikor éppen tartom az ecsetet, de például ahhoz kell tudatosság, hogy az adott sorozatot, amin dolgozom, egységben tartsam, vagy eldöntsem a saját alkotásomról, hogy benne van-e, amit közvetíteni szeretnék. Van ebben egy kis játék az ember tudatos és intuitív oldala között.

WLB: Mi az, amit a műveiddel közvetíteni szeretnél? Milyen kérdések, gondolatok mozgatnak az alkotás során?

K. A.: Az önismereti út, a saját magunkkal való találkozásunk az életünk folyamán, ami engem különösen mozgat. Rengeteget foglalkozom spirituális, pszichológiai szempontból is azzal, hogy egy életszakasz alatt hogyan fejlődünk, milyenekké válunk múltbéli vagy akár transzgenerációs tapasztalatok alapján. Számomra ez sok esetben sorsfordító eseményeket hozott, rá tudtam nézni kívülről magamra, a múltra. A mostani sorozat lényegében a saját személyiségünkön belüli birkózásról szól, ami különböző mintázatokat mutat. Néha már nem is birkózás, hanem incselkedés, ölelkezés, egyesülés, szeretkezés. Attól is függ, hogyan látjuk magunkat, elnyomjuk vagy éppen integráljuk egyéniségünk egyes részeit. Az összes alkotás, amit itt bemutatok, távolról egységet mutat, homogén háttér előtt gomolygó kompozíciót látunk. Néhány képen egyértelmű, hogy kik azok a karakterek, akik ebben az egymással való viszonyban részt vesznek, máshol egészen absztrakt módon jelennek meg. Ezek azokra a folyamatokra utalnak, amikor még nem tudjuk, pontosan mi zajlik bennünk. Egyes dolgokat tisztábban látunk, másokat kevésbé, de a bennünk lévő változás állandó, van egyensúlyi állapot, de az is önmagában a változás része. Így épül fel ez a hét munkából álló sorozat.

WLB: A munkáid nyilván a benned lévő változásokat is tükrözik. Milyen nagyobb csomópontokat tudnál meghatározni ennek alapján a festészetedben?

K. A.: Öt évvel ezelőtt éreztem, hogy szeretném a munkáimat megmutatni, és azóta is elég sok érési folyamat ment végbe bennem. Ezek fontos alapmotívuma a kollektív emlékezet, belátni, hogy minden, ami valaha eddig történt, jó vagy rossz, tartja fenn, amiben most élünk. Ezt kezdetben az ásványok szimbolikáján keresztül ragadtam meg, hiszen így keletkeznek a kőzetek is, többféle, jó vagy kedvezőtlen hatás eredményeként, ezer, tízezer év alatt. Elválaszthatatlan az élet a haláltól, jó a rossztól, az eső a napfénytől, együttesen érvényesek. A saját önismereti folyamatomban ebből a nagy egészből indultam ki, és tudtam egyre több réteget lehántani erről, közelebb jutni ahhoz, aki most vagyok. Azzal együtt, hogy egyre tudatosabban látom magam, erősebb figurális formaképzés jelenik meg a képeimen. Legújabb munkáimban például megjelenik a születésélmény, ahol visszanyúltam az ősi termékenységszobrok, az ősanya figurájához. A formákat továbbra is homogén tér előtt ábrázolom, de erős körvonaluk van, egyfajta burok, ami hasonló ahhoz, ami körbevesz minket magzatként. Véd, de le is határol. A formák pedig nincsenek kapcsolatban a háttérrel, ahogy az éppen zajló folyamat is saját belső világunk feltérképezéséről szól, a külvilág nincs fókuszban.

WLB: Érdekes, hogy az előbb említett ősanya alak most, tőled eddig szokatlan módon, szobrokon is megjelenik. Hogyan jutottál el a plasztikához?

K. A.: Van az agyagban valami elképesztő ősiség. Földből tapasztjuk össze a tárgyat, a múltban elkorhadt, elmorzsolódott darabok születnek újjá. A jelen és a múlt nagyon szorosan együtt él. A klasszikus szobrászatban a kerámia nem végeredmény, hanem általában hordozóanyag szokott lenni. Az én plasztikáimnál ez az anyag értelmet nyer. Formatervezőként mindig 3D-ben dolgoztam, azért fordultam innen a festészet irányába, hogy a fókuszt egyértelműbben irányíthassam. Most megvan a téma, amit csak az anyagra hagyatkozva tudok körbejárni. A festészeti vonalnak nagyon jó önelemző, segítő része lesz a plasztika, ugyanúgy más aspektusból nézhetek a témára, kilazulok, felfrissülök.

WLB: Van a kiállításon olyan alkotás, amivel különösen sokat dolgoztál? Amihez éppen amiatt tudsz kötődni, mert nehezebben született?

K. A.: A Dragon Sleeper című munkát januárban kezdtem, és most fejeztem be, a kiállításra. Az öt hónapból négyig masszívan gyűlöltem. Majdnem eljutott addig a pontig, hogy leszedem, letekerem és újra felhasználom a falkeretet, de valamiért nem tettem meg. Magunkban is sokszor átéljük ezt a birkózást, amikor valami piszkosul zavar, kicsit idomítunk, kicsit finomítunk, kicsit szeretjük, és máris eggyé vált velünk. Úgy érzem, nagyon-nagyon fontos része ez a mű az egész anyagnak, mert ezen keresztül megértettem valamit az ilyen hosszú, nehéz folyamatok jelentőségéről. A Bow and Arrow és a Clover leaf című képeim születtek a legkiegyensúlyozottabban, leggyorsabban. Legharmonikusabb munkáim is utolsóként készültek el. Könnyen meglehet, hogy ezek is abból a folyamatból születtek, amelyek a korábbi, nehezen készült művet létrehozták. A műteremben van egyébként sok olyan munkám is, amiről be kellett látni, hogy csak egy lépcsőfok volt. Ennek ellenére azt gondolom, hogy semmi sem születik ok nélkül, meg fogja találni az alkotói évek alatt a helyét az a munka is, ami most nem jutott el a megjelenés szakaszába. Mikor dolgozom, belépek egy folyamatba, ami visz magával, csak rohanok azután, ami a vásznon történik.