A Sony nemrég úgy döntött, új walkmaneket dob piacra. Értelemszerűen kellő modernizációval, Bluetooth-felszereltséggel, érintőképernyővel és további nyalánkságokkal, de még így is merész ötletnek tartjuk, hiszen már az Apple is leállt az iPod Touch gyártásával. A telefonok ugyanis mindent tudó barátainkká váltak, gyakorlatilag nincs az a funkció, amit ne látnának el, és ebbe beletartozik a prémium zenehallgatási élmény. De utazzunk most vissza 1979-ig, a Sony TPS-L2 modell megjelenéséig, és hallgassunk meg pár sztorit az első walkmanélményekről!
Attila: „1989-et írtunk, azt hiszem, és annak rendje és módja szerint Jacko-rajongó voltam. Nem bírtam betelni a hangzással, azzal, hogy milyen modern és menő is ő. Mivel a nagybátyám Franciaországban élt, sokszor küldött nekem és a testvéreimnek különleges matchboxokat, Transformers és G.I. Joe figurákat, mi megkértük, hogy csupán egyre vágyunk mindhárman: walkmanre. Megígérte, hogy amikor karácsonyra jön, hoz nekünk egyet. Mi már annyira készültünk, hogy előre, nyáron vásároltunk Jacko-kazikat. Decemberben megérkezett egy felpakolt táskával, és megbeszéltük vele, hogy oké, kivárjuk a karácsonyt, de legalább hadd próbáljuk bele a kazettákat. Megvolt a főpróba, tapsoltunk, ujjongtunk. De maradt meglepetés is a fa alá: nem egyet hozott, hanem hármat!”
Ági: „Egyszer arra értem haza az iskolából, hogy apám rejteget valamit a háta mögött, előtte volt éppen Bécsben. Majd előkerült a meglepetés, egy új, fekete Sony walkman volt az, szivacsos fejhallgatóval. Az új műanyag illata még napokig megbabonázott, alig vártam, hogy a rádióból felvett számokat tartalmazó TDK kazettáimat és az elenyésző számú eredeti műsoros kazettáimat betehessem és unásig hallgathassam napokig.”
Kristóf: „A 80-as évek elején postásként dolgoztam Újpesten. Szerettem a munkám, sokat csajoztam is, így ismertem meg későbbi feleségemet is, aki szerint senkinek sem volt olyan kimunkált vádlija, mint nekem, aki bringával hordta a leveleket. Amikor már pár éve tudtuk, hogy mi az a walkman, semmi másra nem gyűjtöttem, csak arra, hogy útközben is mehessenek a zenéim: Def Leppard, Aerosmith, ilyenek. Aztán mire összegyűlt a lóvé, kijött az új „walkman”, amibe a lemez került, és azonnal azt szerettem volna. Rossz lóra tettem, mert egyrészt rohadt drága volt aztán a lemez, másrészt pedig akadt, rázkódott, ilyenek. Szóval eladtam a Pecsában, és maradtam a megbízható, nem akadós kazettánál!”
Márti: „Apámnak volt, én még kicsi voltam, szóval nem igényeltem, viszont nagyon tetszett a narancsos és fekete kis puha szivacs, ami a fejhallgatóján volt. Nem is tudom, hányszor loptam el a babaházamba a szivacsokat a Barbie-knak párnának. A szüleim meg folyton bosszankodtak, hogy hova tűnt, kellene új, de végül azzal a kemény műanyag belsővel tették fel a fülükre, és úgy nem volt igazi az élmény. Mikor anya egy rendrakás során megtalálta, azért rendesen összeszidtak.”
Jenő: „Általános iskolás voltam (a 80-as években), amikor megkaptam az első (és talán utolsó) walkmanemet. A márkájára nem emlékszem, azt tudom, hogy pár ismerősömnek sokkal menőbb gépe volt. Pesterzsébet legszélén laktunk, a közelben volt egy kazettabolt, oda kisétáltam, hogy megvegyem életem első kazettáját. Zeneileg elég tájékozatlan voltam, egy ideig nézegettem a kirakatot, de nem sokat mondtak nekem a borítók. Végül egy diszkókazettát választottam ki (D.D. Sound: Café). Ha jól emlékszem, már hazafelé elkezdtem hallgatni. Ami lenyűgözött, az nem is a zene volt, hanem az, hogy milyen jó minőségben szólt a fejhallgatóban, mintha az egész utcán az szólt volna. Addig ugyanis csak SOKOL rádión hallottam zenét, illetve ha apám berúgott, akkor gyakran feltett egy Szécsi Pál-lemezt a nem túl jó minőségű lemezjátszóra.”
Gergő: „Én csak az osztálytársaimnál és az IM-ben [Ifjúsági Magazin] láttam a kisebb, hordozható lejátszót, viszont annyira nem érdekelt a zene, mert sportoló voltam, nekem arra kellett odafigyelni, hogy jól menjen a kosár. Kívülálló voltam, mert a zene meg a lányok sem mozgattak meg annyira, mint a többieket. Mire elkezdett érdekelni, már inkább HIFI-torony kellett.”
Hanna: „2008-ban születtem, szóval nem a 80-as években voltam kicsi. Viszont imádom a Stranger Thingset, és az utolsó évad óta már Kate Bush számát is, meg hogy Maxnek volt egy walkmanje. Szóval hiába van telóm, kicsit irigykedem arra a cuccra, még akkor is, ha nem túl modern. Szeretem az akkori ruhákat is, nagyon jó lehetett akkor felnőni.”
Nóri: „El sem tudom mondani, hogy mennyire menőnek gondoltam magam életem körülbelül második walkmanjével. Az első egy full műanyag, mindenféle XBS stb. feliratú, FM rádiós Panasonic volt, aztán eléggé megzúztam, és működött ugyan, de nem volt az igazi. Apukám viszont megsajnált, és olyan meglepetést okozott karácsonykor, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből. A márka maradt, de kaptam egy olyan walkmant, ami egyrészt fémházas volt, gyönyörűséges, tényleg, másrészt nagyon vékony, aztán a legdurvább extra az volt, hogy anélkül megfordította a kazettát, hogy kivettem volna! Hogy a fenébe csinálta? Sosem kapta be a szalagot, mindig csodásan szólt, és mondok még egy durvát: azért volt annyira vékony, mert lítiumos (!) aksi kellett bele, amit újratölthettünk. Volt rá amúgy egy kis szerelék, amit bele lehetett csavarni, és akkor egy ceruzaelemmel is lehetett használni. Még mindig a fiókban őrzöm, tényleg szép és minőségi darab.”
Szofi: „Az enyémet elhagytam a buszon, és sosem került meg, hiába hívtuk a BKV-t lázasan. Elaludtam hazafelé a suliból, és letettem magam mellé. Arra emlékszem, hogy sárga volt, és egy Bravo Hits-szerű válogatáskazetta maradt benne.”
