Dübörgött a luxus az Ezredéves Országos Kiállításon – Champagne-ok és gyémánttiarák a fókuszban

A kiállításról mi is több ízben írtunk átfogó anyagot (például itt meg itt), ez a cikk így csupán egyetlen aspektusból vizsgálja most a kitelepülőket. Amikor szóba kerül az esemény, azt általánosságban úgy szoktuk értelmezni, mint ami nagyon jót tett a városnak: elkészült a kisföldalatti, megépült a köznyelvben ma már csak Vajdahunyad várának hívott, építészeti korstílusokat bemutató történelmi főcsoport, tereprendezve lett a Városliget. De ha megnézzük az eseményt részletesen dokumentáló, a korszak sztárfotósának számító Klösz Györgynek a képeit, szembetűnik, hogy az úri Magyarország igazából mennyire nem tudott és nem is akart mit kezdeni a társadalmi különbségekkel, habár érzékletesen bemutatta azokat. 

Amennyiben manapság szó esik a kiállításról, akkor általában a gyönyörű, palotáknak is beillő, reprezentatív pavilonok fekete-fehér képeit látjuk, esetleg a Néprajzi Falu különböző tájegységek építészetét bemutató házait, semmiképpen sem a farönkökből összetákolt breznóbányai juhászkunyhót vagy az ideiglenes kastélyokkal legkontrasztosabb makettet, a vándorcigányok rongyos sátrát. Pedig hát ezek is ott voltak, 

a napernyős, kalapkölteményes dámák ezeket is megtekintették, hogy aztán beüljenek egy champagne-ra az egyik elegánsan kialakított étterembe, vagy nézzenek maguknak egy új gyémántcsecsebecsét.

Amikor az ember a Gundelig már nem mászik el

Minden jó expóhoz hasonlóan természetesen a millenniumi kiállításon is volt mit enni és inni: a kevésbé módosoknak ott volt az Ős-Budavárának hívott, középkori, illetve török stílusban felépített, talán vigalmi negyednek is hívható épületegyüttes, ahol volt borozó, vendéglő meg söröző is.

Az elit persze nem ide járt, hanem például a Gerbeaud helyi egységébe, amely a korszak divatos, eklektikus stílusában épült Király-pavilonban kapott helyett. A hangulatos kertben, illetve az elegáns beltérben is el lehetett fogyasztani a sétálgatás során elpazarolt energiát visszatöltő zserbószeletet. 

De több pezsgőgyártónak is volt saját pavilonja, még kép is készült róla, hogy Ferenc József is meglátogatja a ma is létező, tradicionális technológiával készülő pécsi Littke Pezsgő kitelepülését, de talán elegánsabb volt beülni egy koccintással is egybekötött ebédre a ma már szlovák márkának számító, pozsonyi, 1825-ben alapított Hubert J. E. pincészet palotácskájába – 

ők voltak mellesleg az első gyártók a világon, akik Champagne régión kívül a francia pezsgőkészítési metódust alkalmazták. És akkor a francia barokk stílusban épült Franczia Étteremről már ne is beszéljünk, természetesen az esemény után ezt is elbontották.

Gyémánttiarából sosem elég, de jöhet mellé egy új kád is

A kiállításon sok pesti iparos is kiállított kisebb pavilonnal, netán csak vitrinnel – bár számos márka érkezett az ország különböző szegletéből is. A cél az volt, hogy a nagy számban megjelenő gazdagoknak megmutassák portékáikat, ezzel pedig új vásárlókat szerezzenek. Több császári és királyi beszállítói címmel büszkélkedő ékszerész is jelen volt, személyes véleményünk az, hogy a Károly körút 24. szám alatt egykor üzlettel rendelkező Kriegler Dávid standja volt a legesztétikusabb, aki több gyémánttiarával is készült – de hát ez nem is csoda, hiszen már a május 2-i nyitóünnepségen is nagy számban voltak jelen a szupergazdagok, csak a királyi családból 18-an. 

De a lakást/palotát csinosítgatóknak is érdemes volt kinézniük az expóra, ugyanis gyönyörű kádakat és fürdőszoba-berendezést találhattak ott József főherceg udvari beszállítójától, Knuth Károlytól – aki később a magyar távhőszolgáltatásban elért eredményeiről lett igazán híres a szakmában. Seifert Henrik és fiainak standján egy luxus szecessziós billiárdasztal volt a központi darab, de az építkezőknek is volt mit nézniük, például Hauszmann Sándor építő- és kőfaragómester pavilonját, aki tudását egy csinos márványpergolával mutatta meg – ami nélkül feltehetőleg nem is igazán volt luxus egy modern vidéki kastély.

A kiállítás elegáns architektúrája mellett az olyan nüanszok is azt bizonyítják, hogy a cégek, akár az állami vállalatok is meg szerették volna szólítani az elitet, mint a Magyar Királyi Államvasutak pavilonjában lévő standrészlet: az egész falnézetet beborító festmény Abbáziából mutatta meg Fiume (ma Rijeka) látképét, kvázi kedvcsináló gyanánt, hiszen az 1873-ban átadott Budapest–Fiume vasútvonalnak hála gyorsan és kényelmesen le lehet jutni a birodalom második legnépszerűbb, az elitnek szóló üdülőhelyére.