Soha nem látott fotókkal és régi történetekkel jelent meg könyv a Tabánról

Márai, Szerb Antal és Krúdy egyaránt rengeteget írt a Tabánról, de ha nem az ő írásaikon keresztül ismeri valaki ezt a dimbes-dombos, egykor kanyargó utcácskákkal teli városrészt, akkor a városi legendákból biztosan. Ma már meglehetősen furcsa elgondolni, hogy valamikor gyümölcsfákkal teli kertek, a kis utcákon rohangáló gyerekek, kacsák és libák, borozók és szőlőskertek voltak ott, ahol ma egy hatalmas parkban sétálhatunk.

Télen nem feltétlenül mozdulunk ki a lakásból, de ha mégis szeretnénk felfedezni a várost, és kicsit jobban megismernénk, akkor érdemes megszerezni Beliczai Bea Tabán, fényképek, történetek című könyvét, mert izgalmas időtöltés lesz átböngészni és elmerülni a 150 darab fénykép részleteiben. Aki pedig a legkülönfélébb történetekre is kíváncsi, az a fotók melletti szövegekben olvashat a tabáni emberek mindennapjairól, a kiskocsmákról meg a borgőzös délutánokról, ahogy a Tabán lebontásáról is. 

Megmosolyogtató olvasni, hogy a Tabán egyik legnépszerűbb kocsmájában a piros abroszos asztalok között csirkék kapirgáltak, akikből rendszeresen ebéd lett, ugyanis ha valaki rántott csirkét rendelt, kiválogathatta közülük, melyiket enné meg szívesen. Krúdy sem maradhat ki a történetek sorából, aki tabáni szerelmeiről, illetve a hűség problematikájáról vall, ami szerint

 „nincsen annyi házszám a Tabánban, ahányszor megfogadtam, hogy örökre hűséges leszek”.

Az archív képeken majdnem végigkövethetjük az összes változást, amit megélt a Tabán, kivéve a török kort, az 1810-es tűzvészt és az újjáépítést, ellenben láthatjuk az egyik legrégibb látképet róla. Heidenhaus Ede 1859-ben készített látképet Budáról, amely a Gellért-hegyről nézve a Tabánt is ábrázolja. Ezen kívül van még pár 19. századi fotó a könyvben, olyanok, amelyeken még látszik az Ördög-árok patak, és olyan is akad, amit Klösz György készített. Ő egyébként is jelen volt a legfontosabb változásoknál, megörökítette a Szarvas tér átalakítását és a Gellért-hegy északi részét is, mielőtt a rozoga házakat lerombolták volna. 

„A változott helyzethez változott tervek kellenének, de a változott tervekhez szükséges változott viszonyok között múlhatatlan változó tervek még nincsenek meg s a viszonyok viszont megvannak” – Magyar Hírlap, 1934.

Már a 20. század elején is éles kontraszt volt a Tabán és a rohamtempóban épülő Pest között, az apró házak pedig cseppet sem a romantika, sokkal inkább a falusias hangulat megtestesítői voltak. A zsúfoltság, a közművek és a szennyvízcsatorna teljes hiánya járványok melegágyává tette a Tabánt, úgyhogy lebontása már az 1900-as években is felmerült. 1909-ben döntöttek arról, hogy a területet csak úgy lehet egységesen rendezni, ha a nagy részét lebontják, ami a házak kisajátításával indult meg. 1933-ban indult meg a Tabán bontása, amit még az sem állított meg, hogy a közvélemény hangosan kiállt a városrész megmentése mellett. Helyére fürdővárost álmodtak, ennek többször is változtak a tervei, ám pénzügyi okok és a háború miatt ez végül nem valósult meg, a területet végül parkká alakították.