látnivalók és kultúra

szerkesztés

„Mind magánéleti, mind szakmai szempontból egy nagyon szerencsés flótásnak tartom magam” – Mucsi Zoltán-interjú

Szerzők

  • Wágner Gábor

2022. 08. 16. 11:11

Mucsi Zoltán az egyik legfoglalkoztatottabb magyar színész, számos mozifilmben, tévésorozatban és színházi előadásban láthattuk, de akkor sem kapcsol el az ember, ha egy reklámban látja, az pedig szinte biztos, hogy mindenki látott, talán meg is osztott már mémmé vált Mucsi-videót vagy vicces képet a neten. Most ismét a moziban láthatjuk, az Együtt kezdtük című nyári vígjátékban, amiben 9 fiatal, pályakezdő színésszel játszik együtt. Erről is kérdeztük, meg arról is, hogy ő milyen volt fiatalon.

We Love Budapest: Az Együtt kezdtük című filmben együtt szerepelsz kilenc pályakezdő színésszel. Milyen volt együtt dolgozni velük? Kértek például tanácsot tőled mint rutinos kollégától?
 
Mucsi Zoltán:
Ha van a filmnek nagy erénye, akkor az a fiatalok, az a sok új arc, akik szerepelnek benne, és mind nagyon jók. Nem nyúltak mellé az alkotók a szereplők kiválasztásakor. Nyilván nem nagyon látni, de azért jelentős a korkülönbség köztük és köztem. A szünetekben beszélgettünk általában rövidebben vagy akár hosszabban is, és nemcsak szimpatikusak, de nagyon tehetségesek is. Néhányukról azt gondolom, hogy rövid időn belül országos hírű színészek lesznek. Persze aztán majd meglátjuk, de most ezt gondolom. Tanácsot nem kért tőlem senki, olyasmi nem szokott előfordulni. Ha felmerül valami kérdés, akkor azt mindig a rendező bevonásával és együtt beszéljük meg. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Az egyik főhős édesapját játszod, aki ráadásul az egykori diáktársak tanára is volt. Egy kellemetlen figura, akit senki nem szeretne az apósának. Hogyan szoktál összebarátkozni egy ilyen szereppel? 
 
M. Z.: 
Az biztos, hogy én nem ezzel az emberrel mennék el nyaralni. De komolyra fordítva a szót: minden szerep kapcsán – de különösen, ha az egy negatív karakter – megkeresem a figura igazságát, de bizonyos távolságtartással, rálátással, aztán ahhoz igazodom, és abból a szempontból nézek mindent. Biztos, hogy van ilyen ember az életben, mint Jani bá, sőt még kellemetlenebb is, de ez egy ilyen szerep, egy görbe tükör, méghozzá a rossz apósé. Volt olyan része, amivel könnyen tudtam azonosulni, a többihez pedig megkerestem a kapcsolódást.

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

Jani bá nem gonosz ember, csak azt gondolja, hogy mindig és mindenben neki van igaza. Például abban is, hogy a lányának úgy lett volna a jobb, ha ahhoz megy hozzá, akit ő szemelt ki a számára, aki neki volt szimpatikus, nem pedig a lánynak. De nem gonosz ember, hanem csak jót akar – ugyanakkor téved. De rossz döntést – akár a vélt jó érdekében is – már mindenki hozott, senki sem tévedhetetlen vagy hibátlan. Az ember egy fura lény, aki elképesztő baromságokra, gonoszságokra, hülyeségekre képes. Lehet rossznak lenni nagyon nagy szívvel is, és az még talán veszélyesebb is. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Nyugtassuk meg az olvasókat, hogy a hétköznapi Mucsi Zoltán azért nem ilyen após…
 
M. Z.: 
Nem szeretem az ilyen megközelítéseket, mert eszerint akkor III. Richárdot is minden esetben egy velejéig gonosz, gyilkos ösztönnel bíró, embereket elpusztító színésznek kéne játszani. De nem úgy keresnek szerepekre embert, hogy: „Na, szükség lenne egy rohadt, ganaj emberre, melyik színész ilyen?” Ennek ellenére bennem is van kicsi Jani bából, mint ahogy minden emberben megvan minden, a jó és a rossz is. Bennem is van „gonosz rész”, akit egy kis ketrecben tartok elzárva, és aztán ha egy szerep megkívánja, akkor olyankor kiengedem legelészni, majd miután jóllakott, újra bezárom a ketrecébe. Ugyanakkor mondhatnám magamról azt is, hogy én nem olyan vagyok, mint Jani bá, mert én egy rendkívül bölcs, mindenkit megértő, hibát soha el nem követő, jó ember vagyok – na akkor lennék nagyon hasonló Jani bához. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Említetted, hogy szerinted a film nagy erénye a sok tehetséges, még ismeretlen fiatal színész. Ezen túl mit tartasz még az Együtt kezdtük nagy erősségének?
 
M. Z.: 
Kis kiegészítéssel megismétlem, hogy óriási bátorság volt a készítők részéről, hogy teljesen ismeretlen, fiatal színészek a főszereplői a filmnek, ráadásul kilenc, ami nem kevés. Elsősorban miattuk szerethető a film, de rajtuk kívül is még sok minden van benne, ami miatt kedvelni lehet: például a felnőtté válás kérdése, ami mindenkit érint, vagy hogy a Balatonnak egy olyan részén játszódik, ami csodálatos és viszonylag ritkán látni filmen.

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Ha már szóba került a felnőtté válás: a fiatal Mucsi Zoltán, kilépve az iskola kapuján, látta-e magát színészként 10 évvel később?
 
M. Z.: 
Ilyen távlatokban sosem gondoltam előre. 43 éve vagyok a pályán, de még 5 évre előre sem szoktam gondolni. Eleve egy csomó minden nem úgy szokott alakulni ebben az országban, hogy arra szoktassa az embert, hogy hosszabb távban gondolkodjon. Én sem készültem arra, amikor már színész voltam, hogy akkor óriási népszerűségre teszek szert. Csupán annyi lebegett előttem, hogy majd kapom egymás után a feladatokat, amiket a legjobb tudásom szerint elvégzek, és azt elismeri a szakma és a közönség is. Fiatalon meg én is beleestem abba a hibába, 18 éves korom után, hogy mindenki hülye és mindenki rosszul tudja, csak én nem, az öregek pedig – ezalatt érts mindenkit, aki már elmúlt harminc – ellenem vannak. Aztán jött az élet, és egy-két pofonnal helyre tett, mígnem egyszer csak arra eszméltem, hogy a saját apám lett belőlem is. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Nem tudok még egy olyan magyar színészt mondani rajtad kívül, akinek a neve nemcsak egy ismert és közkedvelt színészé, hanem konkrétan egy minőségi branddé vált, ráadásul hosszú távon, tartósan, és el sem használódott közben. Mozis és tévéfilmes szerepek, reklámok, mémek sokasága meg a sűrű közösségi médiás aktivitás kellett hozzá, és ma már az is tudja, hogy ki az a Mucsi Zoltán, aki talán még moziban sem látott téged. Szerinted minek köszönhető ez?
 
M. Z.: 
Nagyon hízelgő és zavarba ejtő, amit mondasz, és tök jó lenne, ha mindenki más is látná bennem ezt a minőséget. Ez az egész meghatározó részben annak köszönhető, hogy megváltozott a világ. Már nemcsak két tévécsatorna van, és ennyi, hanem ott az internet, a közösségi média, és amíg az ember utazik pár megállót a metróval, addig az okostelefonján megnéz gyorsan három vicces videót – például velem –, és ennek is elég nagy a jelentősége a kialakult népszerűségben. Ha pedig valaki népszerű lesz, akkor abból sokan is szeretnének kiszakítani egy szeletet egy-egy produkció kapcsán. De az irányítás a kezemben van, és tudni kell nemet is mondani felkérésekre, hogy ne használódjon el közben az ember. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: A legtöbben azért szeretnek, mert őszinte, szókimondó és szerethető görbe tükröt tartasz eléjük, ők pedig magukra ismernek. Erről mit gondolsz, mennyire állja meg a helyét ez a vélemény? 
 
M. Z.: 
Ha most azt kéne fejtegetni, hogy milyen fantasztikus színész ez a Mucsi Zoltán, abban nem tudok aktív résztvevő lenni. Se szerénynek, se álszerénynek nem akarok látszani: rossz színész vagyok, rossz humorral, és mindenki utál, ez éppúgy nem igaz, mint ha azt állítanám magamról, hogy annyira jó vagyok, hogy az egész világon talán csak ketten jobbak nálam, a humorom meg a legjobb a földön. Tényleg annyi van csak, hogy kapok felkéréseket, egy részüket elvállalom, és aztán teszem a dolgom, hol jobban, hol pedig kevésbé jól. És egyébként sem szereti mindenki ezt a bizonyos görbe tükröt, nem beszélve az esetenként megjelenő trágárságról. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Milyennek látod magad? Mi az, amit például nem lehet benned szeretni?
 
M. Z.: 
Azt sokan és több helyen is megírták már, hogy miért vagyok rossz, szerintem egyszerűbb, ha összegyűjtöd ezeket a véleményeket innen-onnan. Én magamat mind magánéleti, mind szakmai szempontból egy nagyon szerencsés flótásnak tartom, amiben persze nagy szerepem van nekem is, mert a rám bízott feladatokat úgy oldottam meg, hogy aztán máskor vagy mások is rám gondoltak. Pláne a színházban nagyon sokféle szerepet sikerült eljátszani, és remélem, ez a tendencia a jövőben is így marad. Az életben az egyik legfontosabb dolognak a humort tartom – mert ha már tudunk nevetni, akkor kisebb a baj –, és ezt is sikerült integrálni a szerepeimbe, ha mód volt rá. De a bántó humort nem szeretem, a csípőset viszont igen. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Szerencsés flótásnak tartod magad. Ennek ellenére van bármi hiányérzeted a pályád szempontjából? 
 
M. Z.: 
Ha Tarantino vagy Haneke vagy az egyik dán filmes elém térdelt volna, hogy vállaljam el a szerepet, amit kifejezetten nekem írt, azért az jólesett volna, de nem történt ilyen. De se kétségbeesett nem vagyok, se elégedetlen. Ha a jóisten úgy látja jónak, hogy erre van szüksége a világnak meg nekem, akkor majd úgy alakítja. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Azt mondják rólad, hogy „kívülről jött ember” vagy, vagyis nem jártál a Színművészetire, hanem más utat jártál be, az amatőr színjátszók közül érkeztél előbb Szolnokra, majd onnan a Bárkába. Így nem voltak nagy, híres színésztanáraid, de ettől még lehettek mentoraid, akik eligazítottak és támogattak a pályán. Kik voltak a legnagyobb hatással rád? 
 
M. Z.: 
Persze, nekem is voltak segítőim – rendezők és kollégák –, ebben is nagy szerencsém volt. Sok nagyszerű emberrel sodort össze az élet, ráadásul nem egy szakmai kapcsolatból aztán barátság is lett. Most el is kezdhetném őket felsorolni, de olyan sokan vannak, hogy óhatatlanul is kimaradna egy-két név, ezt pedig nem szeretném. Meg van, akivel tartós szakmai-baráti kapcsolatom volt és van, és olyan is akad, aki mindössze egyetlen mondatával, egy háromperces beszélgetéssel vagy azzal gyakorolt rám óriási hatást, ahogy eljátszott egy szerepet a színházban, amit én pedig éppen láttam, és utána azt éreztem, hogy ettől most én is jobb színésszé váltam. Ez utóbbi lehet akár csak egyetlen erős gesztus vagy akár csak egy megrázó tekintet is. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Van egy olyan pont a pályádon, amitől datálható az ismertséged? Van, aki ezt a Szentivánéji álom című előadáshoz köti, mások meg a Roncsfilmhez. Te hova? 
 
M. Z.: 
Szétválasztanám azt, hogy a legszélesebb értelemben vett közönség számára mikor lettem ismert, és hogy számomra mi volt a fontos ezen az úton. Már Szolnokon, ahol 15 évet töltöttem el, rengeteg olyan előadásban és találkozásban volt részem, ami meghatározó erővel volt rám és a szakmai fejlődésemre. Ezektől nem lettem még országos hírű színésszé, de személyesen nekem sokat jelentettek és fontos voltak, és amik nélkül nem lettem volna az, aki vagyok, akivé váltam. Meg ezek még „csak” vidéki színházi feladatok voltak, és egy nagyon nézett előadás nézőszáma nem éri el egy bukott film nézőszámát. 
 
A Szentivánéji álom számomra is fontos előadás, nemcsak a darab sikere miatt, hanem mert itt barátkoztunk össze Pepével, és az a találkozás aztán onnantól meghatározta az életemet. A Roncsfilm szintén fontos, mert itt ismertem meg Szomjas Györgyöt és Grunwalsky Ferencet, akivel a legtöbbet dolgoztam együtt. Ők mind nagyon fontos szereplői az életemnek mind alkotói, mind emberi szempontból. Én inkább ezeket az állomásokat tartom lényegesnek, mert ezek alapján lettem az, aki vagyok, az pedig kevésbé fontos, hogy pontosan mikortól is számítok országosan ismertnek. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Azt több helyen is elmondtad már, és most is utaltál rá, hogy milyen fontos számodra a barátság. Ezek szerint sok barátod is van? 
 
M. Z.: 
Több olyan ember is van az életemben, akivel összesodort minket a munka, és aztán abból egy idő után több lett: barátság. Lehet, hogy nem járunk össze rendszeresen, de amikor néhanapján találkozunk, azok mindig fontos találkozások, mert általában erőt merítek belőlük. Ilyen emberből van nekem sok. És aztán mindenkinek – nekem is – van az a 3-5 ember, akikkel sűrűbben találkozik, akik nagyon közel állnak a szívéhez, és akiknek el tudja sírni a bánatát, el tudja mondani a problémáit, meg tudja beszélni az élet fontos, mély dolgait. Mint mondtam, nagyon szerencsés vagyok, és ebből a szempontból is. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: Vidékről jössz, munkáscsaládból származol, és szakmunkásképzőbe jártál. Ez a háttér mennyiben segített a pályádon? 
 
M. Z.: 
Sokat. Vidéken nőttem fel, szakmunkásképzőbe jártam, melóztam téglagyárban, hajógyárban, a vasútnál és a postánál. Sokféle helyen nagyon sokféle emberrel hozott össze a sors. Ezek pedig jelentős hatással voltak és vannak az életemre: egy találkozás, egy helyzet, egy pillanat, amiben benne voltam vagy amit közvetlen közelről láttam, ezek mind meghatároznak engem, a gondolkodásom, a világnézetem. Elraktározva ott vannak a tudatalattimban, és egyik-másik néha, ha szükséges, előjön onnan. 

Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest

WLB: A nagy felismerés, hogy színész leszel, egy amatőr társulatban ért, ahova egy barátod vitt el. Lett még valaki színész az akkori társaid közül?
 
M. Z.: 
Tudomásom szerint nem. A társulat neve az volt, hogy Kőtövis, és amolyan igazi amatőr társulat volt, ahol műkedvelők álltak össze, akik a munkájuk mellett, hobbiból színészkedtek. Volt köztünk mindenféle ember, a szakmunkástól kezdve az újságírón át egészen a titkárnőig és a tanárig. Hetente kétszer-négyszer összejöttünk, próbáltunk és sokat beszélgettünk. Felnyitotta a szememet. Egyfelől nagyon sok pozitív visszajelzést és biztatást kaptam tőlük, és megtanultam bánni és értékelni a kultúrát meg a művészetet. Másfelől pedig megtanultam színészként gondolkodni, hogy egy problémát milyen sok és sokféle szemszögből lehet megvizsgálni. Hogy egy alapvetően rossz ember gonosz döntését is, amivel ha nem is értek egyet, azért meg lehet érteni a motivációját, meg lehet magyarázni valahogy. Ezek pedig egyre inkább abba az irányba tereltek, amit akkor már tudtam: hogy nem a tanult szakmámban fogok kiteljesedni az életben. Így amikor a szolnoki színház segédszínészi állást hirdetett meg, jelentkeztem rá, és fel is vettek. Hogy mi lett volna abban az esetben, ha nem vesznek fel, azt nem tudom, mert azon sosem szoktam gondolkozni. Nem úgy esett.

Hasonló tartalmak

Admin mode