Fiatalság, balatonság – Megnéztük az Együtt kezdtük című filmet

Ahogy egyre felnőttebb lesz az ember, úgy állandósul az életében a toposz, mely szerint az idő nagyon gyorsan telik, és 10 év is úgy elröppen, hogy szinte észre sem vesszük. Pedig az Együtt kezdtük című filmből is kiderül, hogy egy évtizednyi idő alatt rengeteg minden történik az emberrel, akár még gyökeresen meg is változhat, sőt az is előfordulhat, hogy nem történik vele az égvilágon semmi, annyira élhetetlen – persze ebben az esetben 10 év nagyon hosszú és lassan lepergő időnek tűnik. 

Kerékgyártó Yvonne második nagyjátékfilmjében az érettségi után 10 évvel találkoznak egymással régi barátok, egykori osztálytársak, és az egymás közti viszonyok alakulását nagyban befolyásolja a bő másfél órás játékidő alatt – ami filmidőben pár nap –, hogy kivel mi történt vagy mi nem történt meg az elmúlt évtizedben. 

A rendező, Kerékgyártó Yvonne írta részben az utóbbi évek egyik legzajosabb sikerét elkönyvelő FOMO – Megosztod és uralkodsz című mozi forgatókönyvét, ezért meglepődtünk, hogy második filmjéét miért nem ő jegyzi. A forgatókönyv apró esetlenségeit a jobbnál jobb színészi alakítások, a rendezés magabiztossága, na meg a gyönyörű észak-balatoni táj szépen ellensúlyozzák. 

Az Együtt kezdtük nagy erénye, hogy szerethető és szórakoztató. Alapvetően nagyon szimpatikus a 9 egykori iskolatárs, akik egy esküvő kedvéért jönnek újra össze egy badacsonyi vendégházban. 

Vannak magukra hagyott figurák, mint az irányításmániás Nóri – aki a film vége felé egyszer csak eltűnik a filmből, nem is tudjuk meg, mi lett vele később, pedig addig a film középpontjában álló baráti társaság fontos és a többiekkel egyenértékű tagja volt ő is. De vannak lógva hagyott jelenetek is, mint amikor a film elején Franciska egy feszült telefonhívás után gyorsan lelép az érettségiről, és bár a jelenet kiemelést kap, az okát ennek sosem tudjuk meg.

A fiatalok közti kémia viszont nagyon erős, és ez részben annak köszönhető, hogy a rendező úgy választotta ki a színészeket a szerepekre, hogy közülük többen az életben is iskolatársak voltak, és jóban vannak egymással. A Marcit játszó Jakab Balázsról és az Ádit alakító Kövesi Zsomborról – ő lesz az új Szabó Simon – például már első látásra hihető, hogy a legjobb barátok. De mindenki annyira természetesen és könnyed módon játszik, hogy azonnal érdekelni kezdi a nézőt, hogy mi lesz velük. Külön kiemelnénk a fő lázadó és nagyszájú Gigi szerepében brillírozó Kanyó Katát, akinek még csak kékre se kellett volna festeni a haját, mert anélkül is elhiszem neki, hogy nagyon vagány. A hab a tortán pedig mindenki kedvence, 

a nagyszerű Mucsi Zoltán Juli házsártos édesapjának hálás szerepében, aki a legszimplább mondatot is képes úgy kimondani, hogy aztán percekig röhögjön rajta az ember, és mint egy szállóigét ismételgesse aztán.

A film első harmadában közvetlenül az érettségi után látjuk a főszereplőket, az utolsó nagy buliban, ahol mindenkiről megtudjuk, mi a vágya, az álma, mik a tervei a jövőre nézve, majd ugrunk 10 évet az időben, és szembesülünk azzal, amivel általában mindenki szokott az életben: hogy ezek a vágyak, álmok és tervek sosem úgy valósulnak meg, ahogy elképzeltük. Vagy csak nagyon ritkán. 

De leginkább sehogy. Mert az élet másképp osztja a lapokat, mint ahogy azt egy érettségi banketten, a felnőttlétbe indulás pillanatában gondoljuk. De főhőseink azért jól veszik az akadályt, és eljutnak arra a felismerésre, hogy az álmok megvalósítása nem mindig egyszerű és könnyű, és ahhoz, hogy elérjünk bármit, lehet, hogy fájdalmas döntéseket (is) kell hoznunk. Minderre persze a csodálatos Balaton-felvidéken sokkal könnyebb rádöbbenni, mint egy budapesti – vagy bármelyik random magyar városbeli – kocsma pultjánál. 

Amennyiben valami könnyű nyári, mégis tartalmas szórakozásra vágyik az ember, ami ráadásul még hazai is, akkor az Együtt kezdtük című új magyar film tökéletes választás lesz. Magunkra ismerhetünk valamelyik karakterben, minden nagyon ismerős lesz, és még azt is bevállalja a film, hogy ugyan van benne happy end, de amolyan magyaros, kicsit keserédes módon. Ahogy általában az életben is történni szokott.