Egy kis tengerparti romantika a Műcsarnokban – Martin Parr Strand az egész világ című fotókiállításán jártunk

Igazi sztárral köszönthetjük a tavaszt Budapesten. Az idén hatodik alkalommal megrendezett Budapesti FotóFesztivál nyitókiállításának főszereplője Martin Parr brit fotográfus, akinek 1986 és 2012 között, a legkülönbözőbb tengerpartok strandjain készült alkotásaiból tekinthetünk meg egy 56 képből álló válogatást. Az egyéni hang, a humor és a szatirikus ábrázolások merőben újszerűek voltak a 80-as években a dokumentarista fotóművészetben, Parr mégis valóságos sztárrá nőtte ki magát. 2013 és 2017 között a Robert Capa és társai által alapított, nagy múltú Magnum fotóügynökség elnöke volt, munkái megtalálhatók a londoni Tate, a párizsi Pompidou és a New York-i MoMA gyűjteményeiben is.

Parr életművében kiemelt szerep jut a strandoknak, már a nagyapjával tett gyermekkori tengerparti séták megalapozták ezt a kötődést. Közel negyvenéves munkássága alatt bejárta a világ strandjait, Anglia, Belgium vagy Lettország hideg, szürke partjaitól az elegáns és nagyon európai Garda-tavon és a spanyolországi Benidormon át Goa és Bali egzotikus világáig, sőt a Copacabanáig és az ausztrál kikötővárosokig. De miért olyan különbözőek mégis ezek a tengerpartok, annak ellenére, hogy az emberek mindenütt ugyanannyira meztelenek, és a víz, ég, homok hármas sem rejt olyan borzasztó változatosságot?

Parr szakmai érdeklődése akkor fordult a téma felé, amikor 1972-ben fél éven keresztül tanulmányainak támogatására az angliai tengerparti üdüléseket kínáló Butlin’s utazási irodának fotózott, és figyelmes lett a turisztikai magazinok fotói által kínált életérzés és a valóság közötti különbségekre. Később, színes filmre váltva, ennek nyomán alkotta meg első tengerparti sorozatát, az 1986-os The Last Resortot, amelyben New Brighton többségében az angol munkásosztály által látogatott fürdőhelyét mutatja be, sajátos látásmóddal. 

A szándékosan kissé túlszínezett képek kompozíciója jól szerkesztett, de a turisztikai magazinokban megszokott boldog, melegben pancsoló családok és csillogó testű, bronzbarna emberek helyett elgyötört, a kemény munkából néhány napra vagy hétre kiszabadult, kicsit pohos angolokat látunk, a tájba pedig hatalmas gépek, lepattant kioszkok és egyéb, egyáltalán nem a nyaralás kötelező boldogságához és idilli környezetéhez kapcsolódó tárgyak vegyülnek.

A fotóknak a korabeli thatcheri narratíva és a magunk szempontjából van társadalomkritikai éle, mégsem válik keserűvé vagy maróan gúnyossá, ugyanis Parr látásmódja nem hagy minket ennyire eltávolodni a tárgytól, azt sugallja, hogy mi is ugyanúgy részei vagyunk ennek a környezetnek, így mikor a képeken nevetünk, magunkon is nevetünk. Ráerősít erre a kiállítás installációja is, a két oldalterem berendezése ugyanis a strandok világát idézi a pihenést szolgáló nyugágyszerűségekkel és a tengerparti büfék textiljeire emlékeztető kék-fehér átjáróval. A képek látásmódja is sokszor ezt az érzést erősíti, különösen a későbbi sorozatokban, például a benidormi tengerparton készült képeken egészen furcsa perspektívában, levágásokban, közelről látjuk az egyes embereket, mintha mi is velük nyaralnánk. Ezek a beállítások változnak a nagyobb kivágásokkal, totálokkal, érdekes ritmust adva a tárlatnak.

Arra a szórakoztató, teljesen általános jelenségre is példát adnak, hogy a világ bármely részén kétségbeesetten és nevetségesen keressük nyaralásunk során azt a mások által meghatározott idillt, amiért úgy érezzük, fizettünk. Ennek pedig éppúgy van egy általánosan emberi, mint egy fogyasztói, társadalmi vetülete, hiszen végső soron erre a vágyunkra épülnek a reklámok. Annak, ahogy a magazinokban látott világhoz foggal-körömmel ragaszkodunk, éppoly jó jelképei a jéghideg krími tengerparton fürdőruhában fagyoskodók, mint a Japánban az ember által kialakított, a külső környezettől, az évszakoktól teljesen független, mesterséges strandon fürdőzők.

De miért érdemes a világ legkülönbözőbb strandjait lefotózni, ha megegyezik az üzenetük? A válasz az, hogy egyáltalán nem egyezik meg, valahogy mégis másképpen vagyunk meztelenek Goában, mint New Brightonban. A strandon persze mindig szórakozni, kikapcsolódni akarunk, a társadalmi különbségek eltűnnek, ahogy kivetkőzünk a ruhánkból. Ezzel együtt minden helynek megvannak a speciális lehetőségei, azok a szolgáltatások, amelyeket csak ott vehetünk igénybe, így a legkülönbözőbb áruk találnak vevőre. Brightonban a jégkrém, Goán a fültisztítás, Kínában pedig a tésztaételek. Ezekből a szolgáltatásokból, abból, hogy hol mit találnak szórakoztatónak, nagyon jól következtethetünk többek között a nemzeti identitásra is.

Amellett, hogy arra is megvan a lehetőségünk, hogy – mélyebb gondolatok nélkül – jóízűt nevessünk a tárlaton, a kiállítás a föntebbieken kívül számtalan más olvasatot is kínál, kérdéseket vet föl sok mindenről, a rossz ízléstől és a gyorsan változó értékektől a sztereotípiák és a valós nemzeti sajátságok összevetésén át a tömegkultúra problematikájáig. Mi pedig (látogatóként) szabadon eldönthetjük, hogy nosztalgiázunk, szórakozunk vagy gondolkozunk. Bármelyiket választjuk is, a tárlaton remekül fogjuk érezni magunkat.