„Ti voltatok már panellakásban, evör?” – Megnéztük a Tíz eszkimó című darabot a Katonában

Várható volt, hogy előbb-utóbb készül egy olyan darab, ami reflektál az elmúlt évek történéseire, ami magában foglalja a járványhelyzetet, a választások utáni életet, az ukrán háborút és mindent, ami a közéletben történik. Grecsó Krisztiánt Máté Gábor kérte fel egy új magyar mű megírására, amelynek koncepciója, hogy megjelenjenek benne az elmúlt két év eseményei, és még Budapesten is játszódjon. Ez nem egy cselekményekkel teli előadás, mégis rengeteg minden történik a színpadon – elbeszélve vagy épp szótlanul. 

Valószínűleg mindannyian átéltük már, milyen az, amikor a kellemes családi vacsora soha véget nem érő veszekedésben végződik, mert néhány pontban nem értünk egyet a másikkal. 

A Tíz eszkimó pont ezt mutatja be, belecsöppenünk egy vendégségbe, vagy ha úgy tetszik, egy „drámába”, ahol mindenki a saját igazában hisz, ahol mindenki a másik meglátását szidja, és ahol mindenki igyekszik eltussolni a kényes témákat. Csak úgy röpködnek az abortuszok és az abúzusok, a náci/nyilas múlt, a libsizés és a komcsizás, a zsidózás meg a melegítőnacis újgazdag sznobéria – tulajdonképpen minden ott van a rózsadombi villában, ami elő szokott jönni a magyarok jellemzésekor. 

Az alaphelyzet szerint Szike (Bezerédi Zoltán), az onkológusprofesszor és felesége, a pszichiáter Andrea (Fullajtár Andrea) vacsorára várja Bélát (Mészáros Béla) és Katát (Péter Kata), az RTL-es celebbé vált valamikori úszóedzőt és válóperes ügyvéd feleségét, de a könnyed csevegés helyett nagyon is nyomós indokkal hívták meg őket: a pénz miatt.

A kezdeti, mézesmázos bájcsevely viszonylag hamar átvált egymás szurkálásába, ami Kata indulatos kiabálásában végződik – tényleg olyan az egész, mintha végignéznénk egy családi perpatvart. Ez a darab egyik kulcsmomentuma, hiszen egy pillanat erejéig mindenki szembesül az igazsággal, vagyis hogy a rózsadombi luxusban, egy kényelmes otthonban, fancy ruhában és méregdrága italok között élve könnyű osztani az észt, de a valósággal való kapcsolatunk elég hamis. Kata az egyetlen, akinek van némi rálátása a realitásra, hiszen ő vidéken nőtt fel, ráadásul még panellakásban is járt, amit a külön világban élő budaiak már kevésbé mondhatnak el magukról. 

Klasszikus analitikus darab, ahol minden karakternek megvan a maga nyomora, persze ezt a külcsínnel és a maníros modorral próbálják eltitkolni, miközben a többiek fájdalmára és gyenge pontjára előszeretettel felhívják a figyelmet. Az Európa-bajnok úszó Ági (Szirtes Ági) lenézőn és agresszíven beszól bárkinek, miközben az elrontott benyúláson kesereg, náci csontvázakról magyaráz és üvegből issza a vodkát, míg Szike és Andrea már az első perctől lekezelőn beszél egymással. A feszült és nyomott hangulat akkor oldódik, amikor színre lép a rajongott sztárszínész, „Kis Lévai” Bence (Tasnádi Bence) és az érte bolonduló Anna (Pálmai Anna). 

Valójában minden karakternek és elbeszélt történetnek megvan a maga megfelelője a valóságban, amire olykor könnyen rájövünk, de vannak olyan részletek is, amelyek nem adják olyan könnyen magukat. 

A darab legizgalmasabb karakterét, a néma inast Vizi Dávid játssza, aki csak egy ponton szólal meg, amikor elszavalja Ady Endre Üdvözlet a győzőnek című versét. Ez az előadás legkatartikusabb pontja, és bár egyik szereplővel sem tudunk azonosulni, de még csak szeretni sem tudjuk őket igazán, ez az a pont, amikor a szívünk egy picit mégis megdobban. Az inas eleve különös figura, aki bár sosem szólal meg, tekintetével és mozdulataival végig reflektál a többiekre, sőt, olykor még a szereplőkben mélyen megbújó agressziót is ő mutatja ki. 

A Tíz eszkimó nem akar világot megváltani vagy elfeledtetni a szürke hétköznapokat, sokkal inkább egyfajta tükröt tart elénk, és megmutatja, hogy miben élünk. És bár többször is felnevetünk az előadás alatt, nagyon is tud fájni a valóság.