Mácsai István életművét a műkereskedelmi sikerek és az időről időre felizzó figyelem mellett némi tanácstalanság is övezi. Az 1922-ben született festő éppen úgy idegenkedett az absztrakt tendenciáktól vagy a konceptuális irányzatoktól, ahogy később az aczéli kultúrpolitika 3T-s világába sem illeszkedett. Egy azonban biztos: egyszerű, Budapestért rajongó múzeumlátogatóként nagyon könnyedén szív minket be különleges világa, könnyedén tudunk kapcsolatot teremteni a képein látható arcokkal, helyzetekkel és a sokszor leheletnyi finomsággal, máskor pedig hangsúlyosabban megjelenő szürreális elemekkel. A képek talán még jobban esnek a Covid után nemrég teljesen feléledt főváros lakójaként, ahol a festmények csodás színei és a finom távolságtartás saját, télikabátba burkolódzó énünkhöz is játszva talál utat.
A Kiscelli Múzeum Templomterében jól tagolódik a tematikus egységekbe rendezett anyag. Mácsai szinte megszállott dokumentátor volt, festményei mellett naplói is fontos szerepet töltenek be az életműben, de filmeket, fotókat is előszeretettel készített. A tárlaton ezek is láthatók, segítségükkel többféle, egymást kiegészítő módon jelennek meg olyan, a város és a festő életében fontos pillanatok, mint például az Erzsébet híd újjáépítése, a kiállításnak pedig szuper ritmust adnak a filmes bejátszások, a finom távolságtartás mellett mintha egy-egy pillanatra megelevenedne a korabeli város és lakói is.
Mácsai István (1922–2005)
Budapesten született, a Terézvárosban, kora gyermekkorától
rajzolt, festeni is igen hamar kezdett. A háborúban munkaszolgálatra vezényelték,
majd Pestre szökött, ahol későbbi feleségével, Gáspár Katival bujkált, közben
pedig hamis igazolványokat is készített a bajbajutottak számára. 1945 után beiratkozhatott
az Iparművészeti Főiskolára, azonban 1949-ben, a végzés előtt kilépett, és a Képes
Figyelőnél kezdett dolgozni. 1950 és 1956 között szocialista realista műveket
festett, sikerrel. 1956-után szellemi és szakmai válságba került, sajátos stílusára
végül 1959 környékén talált rá. Festészetének párhuzamát az amerikai újrealista
törekvésekben fedezte fel, de sajátos látásmódja sokat merített a németalföldi
reneszánsz festészetből is. Mácsai törekvéseiben mindvégig hű társa volt felesége,
Kati, akivel 63 évet éltek együtt.
A Templomtérbe lépve jókora, portrékkal fedett falat találunk, a finom színekkel megfestett, nyugodt arcok akár ma is szembejöhetnének velünk. Többségük jó ismerőse volt Mácsainak is. Piros pulóverben, könyvek közül néz ránk Molnár Éva, a Fészek Klub könyvtárosa, segítségével nyugati lapokhoz is hozzá lehetett jutni. A szemközti falon a festmény készültekor viselt kitűzőjét is megtaláljuk. A portrék többségén apró utalásokat találunk a rajtuk szereplők szakmájára vagy elfoglaltságára, de más finom részletek, például a műterem háttérben feltűnő azonos bútorai vagy a képeken megjelenő kis tárgyak segítségével is kapcsolatot találhatunk közöttük. A szemközti falon látható kisfilm pedig szinte megmosolyogtatóan más, sokkal közvetlenebb, személyesebb fénybe állítja festő és modell kapcsolatát, mint amit a portrék alapján feltételezünk.
A kiállításon végig jól működnek az időrendi helyett kialakított tematikus egységek, amelyek a sokszínű életmű segítségével arra sarkallják a látogatót, hogy maga fedezze fel az ezernyi kapcsolódási pontot, azt a hálózatot, ami a különböző műveket összekötheti. Erre biztat egyébként a különleges installáció is, a Templomtér közepén lévő, mozgó falon elhelyezett képek az oldalfalak előtt elcsúszva mindig másik festménnyel néznek farkasszemet.
Az alkotások jelentős része a festő életének főbb színtereihez kötődik, annak a Margit körúti (Mártírok útja) lakásnak a környékéhez, ahol fiatal házasként lakott, majd a Belgrád rakpart 27. alatt található otthonához, később pedig az Újlipótváros mozgalmas vidékéhez, ahova a 70-es években költözött. A Konyhai falikút csirkével című alkotás vagy a kereskedelmi szempontból egyik legsikeresebb festmény (Oroszlán a gangon) így farkasszemet néz a különböző városképekkel, egyszerre jelenítve meg a festői látásmód iróniáját és azt a bezártságot, elvágyódást, ami a korszak sajátja volt.
A család házvezetőnőjének kalácsát ábrázoló kép mellett a barokk festmények világát idéző, madaras csendéletet találunk, de olyan érdekességek is szemet szúrnak, mint a jelenleg pasztellszínű, Szent István körút 17. számú ház korábbi erős kék színe. A levegős utcaképek mellett a városi élet bizarr vagy megmosolyogtató jelenetei, a lichthófok és gangok világa, kis üzletek is megjelennek. Bár a festmények realizmusa látszólagos, és a valóság finoman transzponálódik képekké, azért nem vagyunk rákényszerítve arra sem, hogy állandóan valamiféle „mélyebb jelentést” keressünk. Ha szeretnénk, egyszerűen rácsodálkozhatunk arra is, hogy mennyit változott és mégis milyen állandó maradt a bennünket körülvevő város, az arcok és a helyszínek.
Mácsai életművének talán legismertebb darabjai az úgynevezett idézetképek, amelyek közül többet is megtekinthetünk a két legismertebb mellett. A finom színekkel megfestett, a korabeli Pestet ábrázoló környezetben meghökkentően hatnak Brueghel vadászai a kisállatbolt előtt vagy Mariana spanyol királyné Velázquez-festményről ismerős alakja a Báthory utca 17. kapualjában, a kukák mellett. Ezeken a festményeken ironikusan keverednek a múlt és a jelen elemei, többségüket elég egyszer megnézni ahhoz, hogy kedvencekké váljanak.
Mikor elérkezünk a Templomtér hátsó részébe, ne felejtsünk el felmenni a kis csigalépcsőn át az emeletre, ahol, ha szerencsénk van, néhány percet egyedül tölthetünk, miközben különleges perspektívából láthatjuk a teret és a festő egyik legfontosabb munkáját is.
A tisztán kvalitásalapú, a fő művekre koncentráló, kanonizációs megközelítés helyett a sokszálú életmű bemutatására vállalkoznak a Kiscelli Múzeumban, ez pedig egy rendkívül közönségbarát kiállítást eredményez, ahol ifjú festők és idős könyvelők is élvezni fogják a betekintést az érdekes és szerethető életműbe (pulóvert azonban vigyünk, a Templomtér hűvös lehet). Rövid séta keretében a két ünnep között akár családdal együtt is ajánljuk ezt a tárlatot. Ha pedig a kiállítás után még maradt energiánk, akkor a VAU - A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című tárlatra is átnézhetünk.
