A Kertész és a Dob utca sarkán álló impozáns épület – amelyről kívülről nem is látszik, mennyire zegzugos belülről – eredetileg az 1866-ban megalakult Pesti Izraelita Nőegylet székhelye volt. Ők egyfelől segítettek a beteg, keresőképtelen özvegyeken és asszonyokon, másfelől árvaházat tartottak fent lányok számára, és egy népkonyhát is működtettek. Megalakulásuk után egy évvel, 1867-ben költöztek be az épületbe, amit 1900-ig birtokoltak. Helyükre érkezett egy évvel később, 1901-ben a Fészek Művészklub – de a nőegylet népkonyhája is maradt még egy darabig a Kertész utcában.
A Fészek Művészklub neve – bár így is van értelme – valójában egy mozaikszó: Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek és Komédiások Klubjaként jött létre, és ha az első betűket összeolvassuk, megkapjuk a fészek szót. A klub az összes létező művészeti ág alkotóit összefogta, hogy számukra alkotói műhelyként szolgáljon, ahol nemcsak arra volt lehetőség, hogy például egy építész és egy színész megbeszéljék és egyeztessék a saját területükön szerzett tapasztalataikat, hanem arra is, hogy a különböző generációk is kapcsolatban álljanak egymással. A Fészek első alapszabálya pontosan meghatározta a művészklub fő célkitűzését:
Célja a művészek társas érintkezésének előmozdítása, hogy az eddig szétszórt csoportok egy közös, meleg fészekben találkozhassanak s ott együttes érintkezés és termékenyítő eszmecsere útján a művészetnek szolgálhassanak. Ez az intim belső kapocs adja meg az egyesület erkölcsi súlyát kifelé is.
Célja a művészek társas érintkezésének előmozdítása, hogy az eddig szétszórt csoportok egy közös, meleg fészekben találkozhassanak s ott együttes érintkezés és termékenyítő eszmecsere útján a művészetnek szolgálhassanak. Ez az intim belső kapocs adja meg az egyesület erkölcsi súlyát kifelé is.
A Fészek Művészklub alapítói névsora elég hosszú és legalább ennyire tekintélyes: Benczúr Gyula, Fényes Adolf, Kernstok Károly, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál és Vaszary János festők, Csortos Gyula, Góth Sándor, Hegedűs Gyula, Ódry Árpád, Pethes Imre, Újházi Ede és Rózsahegyi Kálmán színészek, Molnár Ferenc, Bródy Sándor és Heltai Jenő írók, Fadrusz János és Stróbl Alajos szobrászok, Hubay Jenő és Kacsóh Pongrác zeneszerzők, valamint Lechner Ödön építész. Bár művészek alapították és az ő adományaikból jött létre a Fészek, hamar felbukkantak itt mások is: bankárok, a Gyáriparosok Országos Szövetségének tagjai, a diplomáciai testületek képviselői, a politikai és kulturális élet prominensei, vagyis mindazok, akik hozzájárultak a művészklub anyagi működéséhez.
Az elithez tartozó nem művész réteg elsősorban nem azért járt a Fészekbe, mert ellenőrizni szerették volna, hogy jó helyre megy-e a pénzük, hanem azért, mert a zárt klub falai között jóval nagyobb volt a szabadság, mint azon kívül, meg azért is, mert nemcsak művészeti tevékenység folyt, hanem mulatozás is. Az alkotók itt eresztették ki a gőzt. Ettek-ittak, kártyáztak és szerencsejátékokat űztek – akkoriban a bakkara kártyajáték volt a menő az elit köreiben –, na meg minden bizonnyal kevésbé erkölcsös és nyomdafestéktűrő dolgokat is műveltek. Mulattak, ahogy csak a csövön kifért, és mivel a klub nagyon zárt volt, nem kellett attól tartani, hogy ami a falak között zajlik, az kikerül az utcára is. Fontos volt a diszkréció.
A Fészek Művészklub tagjának lenni komoly felvételi procedúrával járt. Először is kellett hozzá két tag támogatása, kezessége. Aztán az elnökség meghallgatta a delikvenst, alaposan kikérdezte, majd ezt követően a választmány szavazott arról, hogy a jelentkező tag lehet-e, avagy sem. A Fészek egészen a háború végéig tartotta magát, mondhatni, az volt a fénykora, amikor a hazai művészeti élet centruma volt. 1945 januárjában aztán – talán mert a gettó határán állt – több belövés és bombatalálat érte, ezért az épület használhatatlanná vált. Közvetlenül a háború után a klub tagjai dobták össze a pénzt a helyreállításra, ám a jó idők – legalábbis egyelőre – mégsem tértek vissza.
A Fészek Művészklubot 1950-ben államosították, azzal az indokkal, hogy a burzsoá elemek találkozóhelye, és mint ilyen a szocialista morállal összeegyeztethetetlen. Egy rövid időre a politika által gründolt, „művészeti” szakszervezetek és egyesületek lepték el a Kertész utcai házat. Ám a művészklub mégis működött tovább, és sikeres lobbitevékenységének – valamint egyes tagjai jó politikai kapcsolatainak – köszönhetően visszaszerezte az épületet, némi megkötéssel: önállóságát nagyban befolyásolta, hogy a kulturális tárca alá tartozott, és a működésébe beleszólt a Művészeti Szakszervezet is. Ám azt lehet mondani, hogy innentől kezdve megint jött pár nyugalmas és termékeny évtized. Persze ennek is megvolt az ára – akárcsak a háború előtt.
A szocializmus időszakában az egyik hely, ahol a viszonylagos szabadságot meg lehetett élni, a Fészek volt. Zárt klubként működött akkor is, és a párt vezetősége úgy gondolta, kicsit engedhetnek a gyeplőn, de szigorúan a falak között. Mégiscsak művészekről van szó. Így például működött olyan zárt körű filmklub is a Fészekben, ahol levetítettek olyan alkotásokat is, amiket a párt döntőbizottsága nem engedett a nagyközönség elé, a mozikban bemutatni, de a művészek egyszer megnézhették, csak hogy tudják, mi zajlik a nagyvilágban. Ugyanez vonatkozott a művészeti újságokra és folyóiratokra is, melyek a világ minden tájáról rendszeresen érkeztek a Fészek könyvtárába. A művészklub tagjai így szabadon tájékozódhattak a művészvilág dolgaiban, cserébe a politikai elit a művészek körében tölthette itt az idejét, elsősorban a kupolában lévő bárban, ahol például hol Latinovits Zoltánnal, hol Kabos Lászlóval, hol pedig mindkettővel és még másokkal is verhették a blattot. Nem beszélve egyebekről.
Aczél György elvtárs rendszeresen tiszteletét tette a Fészekben, és mindig egyenesen a kupola bárjába ment, de sosem használta a pompás lépcsősort, hanem lifttel járt. Mintha csak el lett volna átkozva, a felvonó minden egyes alkalommal lerobbant, amikor ő utazott benne. Mivel a háznak nem volt állandó szerelője, a nagyhatalmú politikusnak mindig a liftben kellett kivárnia, amíg megjön a szaki és megoldja a műszaki problémát. Így egy idő után az lett a módi, hogy amikor Aczél elvtárs a Fészekbe készült, előtte odaszóltak telefonon, hogy biztosan legyen ott egy liftszerelő is, mire a kultúrpolitika feje megérkezik – biztos, ami biztos.
A rendszerváltás után a Fészek visszakapta az önállóságát, ami egy alaposan megváltozott politikai-társadalmi környezetben épp annyi előnnyel járt, mint hátránnyal. Egyfelől ismét a maga ura lett az egyesület, azóta is azt csinál, amit csak akar, másfelől viszont az anyagi bizonytalanság és kiszámíthatatlanság réme Damoklész kardjaként lebeg az épület és benne a Fészek Művészklub felett. Pedig a ma működő elnökség is csupa jó nevű alkotóból áll, olyanokból, mint Török Ferenc vagy Pálfi György filmrendezők, Lukáts Andor színész-rendező, Ránki Júlia újságíró vagy Galambos Tibor táncos-koreográfus. Utóbbi 1970-ben lett a Fészek igazgatóhelyettese, majd 2 évvel később igazgatója, 1990 óta pedig igazgató-főtitkára, akit eddig 5 évenként újra és újra megválasztottak az intézmény vezetőjének.
A több mint 30 éve önfenntartó Fészek Művészklub pályázatokból, némi támogatásból és a belépőkből tartja fenn magát, meg persze abból, hogy az étterméről és az ahhoz tartozó gyönyörű kertről lemondott – ezeket bérbe adta egy külsős cégnek. A világ megváltozott, és már nem olyanok a körülmények, hogy egy összművészeti, a különböző művészeti ágakat összefogó és a művészeket egymással összehozó intézményre feltétlenül szükség lenne. Ám az idén 120 éves Fészek múltja tekintélyes, a falakon belül pedig összeér a múlt század elejének és a 60-as éveknek a tárgykultúrája, ami kissé ugyan bizarr, de egyedi és izgalmas hangulatot ad az épületnek. A sok-sok szoborról és a falakat borító festményekről nem is beszélve, ideértve a Gobelinterem monumentális faliképét is. A Fészek művészeti szakkönyvtára ugyancsak értékes kortörténeti anyagokkal van tele.
Bár a Fészek sok nehézséggel küzd, azért működik, ráadásul szigorúan az összművészetiség jegyében. Tartanak itt színházi előadásokat, koncerteket, vitaesteket, ankétokat, bemutatókat, műsoros esteket, kiállításokat, film- és videóvetítéseket. Fontosnak érzi a vezetőség azt is, hogy a már elismert művészek produkciói mellett teret kapjanak a függetlenek és a fiatal, pályakezdő alkotók is. A háromszintes, műemlékileg a rendszerváltás óta védett, 3738 m²-es épület falai között még ma is évente több mint 1000 rendezvényt tartanak. Azt kívánjuk, hogy maradjon ez így még legalább 120 évig. Megérdemelnek egy ilyen fészket a hazai művészeti ágak alkotó madárkái.
