Gyerekkoromban olyan fém kutyaházperselyben gyűjtögettem a zsebpénzemet, ami most hatalmas molinóként fogadott a Kiscelli Múzeumnál, úgyhogy nosztalgikus élmény volt átlépni a kapun. Senki ne higgye, hogy a kiállítás célja a retró élmény megidézése, de ezt a geget vétek lett volna kihagyni. A múzeum valamikori borospincéjében, ami sokkal inkább emlékeztet egy labirintusra, amiben ide-oda mászkálhatunk, és mindig beleütközünk valami ismeretlenbe – ezt a tárlat berendezése ki is használja. Direkt nem kronologikusan beszéli el a városi kutyatartás történetét, hanem több útvonalon „keringve” gyűjthetjük be a mozaikdarabokat. Alapvetően a 19. századból indulunk a mostba, de közben kitekintünk az ókori és a középkori leletekre és történetekre.
A kutya mindig is jelen volt az ember és a város életében, ám a 19. század folyamán már nemcsak elvétve találkozhattunk kószáló ebekkel a pest-budai forgatagban, hanem egyre gyakrabban. Ahogy beindult Pest nagyvárosiasodása, úgy jelent meg a kutya is a belvárosi részeken, és már nemcsak az arisztokrácia ölebeit lehetett látni az utcákon, hanem a peremkerületek házőrzőit is.
Ahogy a korabeli Pest-Budát ábrázoló képeket nézegetjük, feltűnő, hogy ritkán látunk az ebeken pórázt, és hiába alakult ki már viszonylag korán a megvadult kutyáktól való félelem, a gazdák sokáig negligálták mindezt, és hagyták, hogy szabadon kószáljanak a négylábúak. Az ebadó bevezetése előtt a kóbor kutyák száma is viszonylag magas volt, így a sintérek sem tétlenkedtek – mint a kiállításon megtudtuk, ezt a szakmát gyakran a hóhér művelte.
Az úri élet színterein, a korzókon és a tereken jelen voltak a kedvtelésből tartott kutyák, ám a sétáltatás lazább keretei nem maradhattak meg sokáig, a kószáló ebek és a veszettség elkerülése, valamint a városi ebtartás szabályozása érdekében az 1830-as években bevezették az ebadót. Az első ilyen rendelet 1836-ban született, Dühös állatok marását és veszettségét távoztató orvosi közbátorsági rendelet címmel. Ebben kötelezték a gazdákat, hogy kutyáikat „különös jeggyel” ruházzák fel, valamint sétáltatás közben kötelező volt a szájkosár, aminek viselését rendőrök ellenőrizték. Sőt, a rendelet annyira szigorú volt, hogy minden kutyát, ami a közterületen „egyedül futkos és nyakán különös jegy (nyakszalag) nincsen, üttessék agyon s takaríttassék el”.
Budapesten 1874-ben 8315 „törvényes existentiáju” kutyát írtak össze, 1895-ben 10 763, 1922-ben mintegy 28 000 nyilvántartott eb élt a fővárosban, ma nagyjából 350 000.
Budapesten 1874-ben 8315 „törvényes existentiáju” kutyát írtak össze, 1895-ben 10 763, 1922-ben mintegy 28 000 nyilvántartott eb élt a fővárosban, ma nagyjából 350 000.
A főváros ebtartási rendeletét sok panasz érte, úgyhogy az 1870-es évekre picit lazítottak rajta, és az adóztatás rendszerét, valamint a fizetendő díjakat is addigra dolgozták ki. 1874-ben Pesten bevezették, hogy a házőrzők után 1 forintot, míg a kedvtelésből tartott kutyák után 5 forintot köteles fizetni a polgár – ezt persze rengetegen sokallták, az urak nem igazán díjazták, hogy a kutyáik után ugyanannyit kellett fizetniük, mint amennyi egy kaszinó éves tagsági díja.
Már a 18. században is felmerült az igény, hogy az állatorvosok a kutyákkal is foglalkozzanak, bár emögött leginkább gazdasági érdek (a lábasjószágok védelme) állt. A kiállításon az Állatorvostudományi Egyetem muzeális értékű gyűjteményéből látunk korabeli állatgyógyászati eszközöket, például csontfűrészt, fogókat, farok- és fülcsonkítót, de még egy régi szájkosarat is. A tárlat több pontján pedig ifj. Vastagh György anatómiai pontosságú kutyaszobrai kísérnek bennünket.
A 20. századra már mindent elborított a kutyakultusz:
A 20. századra már mindent elborított a kutyakultusz:
megjelentek a kiállítások, a versenyek, a kutyakozmetikák, sőt néhány öleb még divatkellék funkciót is betöltött. Az első pesti kutyakozmetika és kutyanyíró a város egyik legszebb épületében, a Gresham-palotában nyitott meg az 1910-es években, a kis kedvenceket presztízs volt idehozni, a Svábhegyen pedig még egy szanatórium és panzió is nyílt a lábadozó kutyák számára.
A kedvtelés és a házőrzés mellett már viszonylag korán megjelent a kutyák segítő és terápiás szerepe is. Elsőre rögtön a vakvezető kutyák jutnak eszünkbe, de vannak rohamjelző kutyák (cukorbetegség, epilepszia), mozgássérült-segítő kutyák, személyi segítő kutyák és terápiás kutyák is. Az I. világháborúban megvakult katonák ellátása adott hatalmas lökést a vakvezető kutyák képzésének, bár a régészeti leleteket tanulmányozva már az ókori ábrázolások között is találunk olyan vak koldusokat, akiket kutyák segítenek. Itthon vitéz lovag Rithnovszky János alapította meg a vakvezetőkutya-kiképzést a 60-as években, ami 1978-ra a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének kezelésébe került. Rithnovszky 1952-ben fiatal katona volt, amikor egy akna közvetlenül mellette robbant fel, a detonáció letépte a karját, a repeszek megvakították.
Izgalmas a fővárosi kutyatémát régészszemmel is feldolgozni, a kiállításon számos ókori és középkori leletet is láthatunk, a csontváztól a tappancsnyomon és a megkövült 15–16. századi kutyaürüléken át egészen a kutya tárgyakon való ábrázolásáig. A VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete kiállítás tele van felfedezni való történettel, és még a kutyánkat is bevihetjük a kiállítótérbe.
A kiállítás október 13. és 2023. március 26. között tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban.
