Szinte halljuk a kertkapu nyikorgását, amin keresztül megérkezünk a kiállításra. Nemcsak fizikai határvonalról van azonban szó, egy vidéken alkotó ember esztétikai és társadalmi valóságába is megérkezünk. Ennek pedig éppen úgy része a szakralitás, a természet, mint a régi értékektől való szeretetteljes búcsú vagy az öregedés. A tárlat mintegy ezer négyzetméteren, három emeleten és hat tematikus egységen keresztül vezet be a művész legszűkebb világába. A hat részben az egyes témákhoz kapcsolódóan a hazai kulturális és tudományos élet szereplői, Krasznahorkai László, Sebestyén Márta, Keserü Katalin, Barabási Albert-László és Mészáros Blanka beszélnek arról, hogyan kapcsolódnak az egyes témákhoz.
A kiállítás címe, Műveljük kertjeinket! a Candide utolsó sorát is idézhetné, ezzel arra utalva, hogy vonuljunk vissza saját környezetünkbe és végezzük el a munkánkat. A művész egy vele készített interjúban azonban úgy fogalmaz, a címmel inkább az akarták kifejezni, hogy ápoljuk hagyományainkat és kultúránkat.
Bukta Imre
1952-ben született Mezőszemerén, ahol most is él és
alkot. Három alkalommal szerepelt a Velencei Biennálén, kiállított a São
Pauló-i Biennálén, a párizsi Pompidou Központban, a brüsszeli Bozarban,
a szentendrei MűvészetMalomban, a linzi Landesmuseumban, a
jyväskyläi Art Muzeumban, a lundi Kunsthallban, a pekingi Millenium
Múzeumban is. Több jelentős egyéni tárlata volt Budapesten, Welsben,
Nürnbergben, Stuttgartban, Kecskeméten, Helsinkiben, San Franciscóban,
Zágrábban, Karlsruhéban, Egerben és Sepsiszentgyörgyön. Eddigi legnagyobb
tárlatát 2012-ben rendezte a Műcsarnok.
Először a mezőszemerei Kertek alja utca világába, a művész közvetlen lakóhelyére, környezetébe érkezünk, ahol biciklijét szerelő bácsi, szatyrot cipelő idős asszony, műanyagszék, tócsák és melléjük kiszórt könyvek képei fogadnak minket. A környezet mégsem elsősorban szomorú, a jelenetek éppen annyira szürreálisak, mint az életünk. Noha megvan a maguk szimbolikája, úgy érezzük, hogy a valóságban is bármikor szembejöhetnek velünk egy vidéki utcán.
Már ezeknek az alkotásoknak is fontos részei a fák, amelyek szinte átvezetnek a tárlat következő, a Jegenyefák nem nőnek az égig című egységébe. Az előző szekció szerethető és kissé szürreális világa után az embert szinte mellbe vágja a láncfűrészekből összeállított, autóreflektorral megvilágított installáció, amely mögött hatalmas jegenyék fenyegető árnyéka sejlik fel. Az egykor divatos fafajta ma még raklapnak sem használható, ezért a legtöbb helyen kivágták ezeket a vidéki látképbe egykor szervesen illeszkedő óriásokat.
A fák a legtöbb kultúrában különleges szereppel bírnak, összekötői az emberek és istenek világának, így az installáció átvezet a következő, a szakralitás témakörét körbejáró, Mikor jön le az égből Krisztus? című egységhez. A vidéki embert körülvevő vizuális ingerek jelentős része hosszú évszázadokon át a valláshoz kötődött, nem meglepő, hogy két, nagyon látványos installációt is találunk itt. Az egyik Mezőszemere védőszentjéhez, Sarlós Nagyboldogasszonyhoz kapcsolódik, pelyvafelhő fogja körül a plexibe zárt szobrot. A teret furcsamód fegyverropogás zaja uralja, ez egy másik installációtól ered, ahol ládára állva nézhetjük, ahogy egy gépezet időről időre összekeveri a búzát, amelyből jaj istenem! felirat emelkedik ki. Az alkotás így indirekt módon a szomszédunkban dúló háborúra is utal.
A harmadik, A romantika a legjobb üzlet? című rész azt a kérdést járja körül, hogyan változnak meg a minket körülvevő értékek. A hagyományos falusi élet megszűnését, a vidék átalakulását mégsem a melankólia járja át, hanem humor, nosztalgia is érezhető. Ennek a résznek az egyik legszellemesebb alkotása az iKapa, amelynek segítségével akár egy fotelből, okoskapával irányíthatjuk a földművelés egy hagyományos mozzanatát. Az alkotáshoz természetesen a célcsoport igényeinek megfelelő reklámok is készültek.
A Megöregszünk mind? című részben a minket körülvevő környezet változása után a személyes sors, az öregedés kérdésköre jelenik meg. Az életkorral való szembenézésnek kifejezetten szikár formája, hogy a művész 1974-es, nagy port kavart, egész alakos fotója és egy hasonló beállítású mostani kép kerültek egymás mellé. Az alkotások a Nyugdíjasklub – Imi 70 című installációval szemközt helyezkednek el. Az önreflexív alkotás számunkra az egyik legelgondolkodtatóbb eleme volt a kiállításnak, érdekes volt a Munkácsy-díjas művészt egy vidéki nyugdíjasklub szülinapi bulijára képzelni, ahol a nyugdíjasok himnuszát hallgatja, az idős vendégek pedig okoseszközökön nézik a gyerekkori fotóit.
A kiállítás tere is mintha követné az egyre személyesebbé váló témát, fokozatosan egyre szűkebbé válik, a falusi utcán és szakrális tereken, majd a nyugdíjasklubon át lassan megérkezünk az otthon biztonságos közegébe. A Hogyan válik emlékké az otthon? című, utolsó egység a többemeletes kiállítóhely két legfelső szintjén található, a felső emeleten pedig egy olyan installációt rendeztek be, mintha egy ház belső szobáiban lennénk és az ablakon át szemlélnénk a minket körülvevő környezetet.
Az utolsó egység így megidézi Bukta Imre 2012-ben, a Műcsarnokban rendezett Másik Magyarország című kiállítását, mintha az itt szereplő házba jutottunk volna be és szemlélnénk a külvilágot. A reflexió nem véletlen, hiszen mindkét tárlatot Gulyás Gábor, a Modem, a Műcsarnok és a Ferenczy Múzeumi Centrum egykori igazgatója rendezte.
A tárlat különleges élményt jelent. Az alkotások és a tér harmonikus egységbe simul, ez segít abban, hogy megalkothassuk személyes interpretációnkat. A kiállítás végén pedig jó látogatóhoz illően néhányat haza is vihetünk a megvásárolható Bukta-szuvenírek közül. A tárlat kifejezetten izgalmas élmény, nem érdemes kihagyni, ha pedig a karácsonyi hajtásban nem lenne időnk megnézni, akkor se keseredjünk el, hiszen egészen áprilisig látogatható.
